Meglehet az áttörés – ezzel a felütéssel kezdtem az előző The HU lemez ismertetőjét. Meg is lett, az azóta eltelt négy évben a zenekar látványos fejlődési ívet járt be.
Ma már keveseknek kell elmagyarázni, hogy ez a The HU nem az a The Who, és ritkábbak a „brácsád is milyen” jellegű megjegyzések is velük kapcsolatban. Többé már nem a fesztiválok különc csodabogarai, hanem milliós követőtáborral rendelkező, jelentős nézőszámokat bevonzó produkció. A srácok elsősorban szorgos koncertezéssel bővítették a tábort: Európában már főzenekarként, Amerikában pedig nagyobb bandák (mint például az Iron Maiden) vendégeként.
A The HU nemcsak zenéjében, de felállásában is különleges. A zenekari fotók egy részén négyen, másokon nyolcan szerepelnek, valójában 4+4+1 zenész alkotja a csapatot. A kezdetek óta változatlan frontvonal, Gala, Jaya, Enkush és Temka felel a vokálokért és a tradicionális hangszerekért, valamint a koncerteken is ők állnak a színpad elején. A hátsó sorban egy dob-gitár-basszus felállású kísérő rockzenekar és egy ütős foglalnak helyet. A kilencedik szereplő a zenekar háttérembere és egyben főnöke, Dashka (Dashdondog Bayarmagnai), aki zeneszerző, producer, valamint az egész koncepció, a hunnu rock megálmodója.
Ennek esszenciája annyi, hogy a rock-metal muzsikát mongol népi hangszerekkel és torokénekkel gazdagítják, a mondanivaló pedig a mongol kulturális örökség, ősi bölcsességek és a kitartás témáira épül. Ami a kiadványokat illeti, a menedzsment ügyesen tartotta fenn az érdeklődést különféle kollabok, deluxe verziók és feldolgozások rendszeres megjelentetésével, de ideje volt már egy rendes nagylemeznek, hiszen a Rumble of Thunder még 2022-ben jelent meg. A lényeg változatlan, csupán apró fazonigazítások történtek a hunnu rock lamellás páncélzatán.
A leginkább szembetűnő változás, hogy a hangvétel keményebb, „metálosabb” lett. A torzított gitár – bár ezúttal kevésbé karakteres riffeket játszik – sokszor kerül előtérbe. Az interjúkból az is kiderült, hogy ez tudatos volt: míg az első két albumon a népi hangszerek használata mint egzotikum volt a fókuszban, ezúttal arra törekedtek, hogy a két világ minél jobban egybeforrjon. Ez meg is valósult, aminek pozitív hozadéka, hogy az előadás nem ment át mongol nemzeti lovas színházba. A The HU 2026-ban egy modern metal zenekar népzenei elemekkel, és nem fordítva. A legjobb példa erre a lemezt indító Warrior Chant, amire azt hittem, hogy intró, de annyira nem az, hogy konkrétan az egyik kislemezdal. De mondhatnám az ikertesóját, a The Men-t is, aki ezt a kettőt meg tudja különbözetni, azt meghívom egy kumiszra.
Ezzel együtt azonban a dalközpontúságból is visszavettek. Az idei csomag hiába kompaktabb – 11 dal 51 percben –, nemcsak slágereket nem rejt, de keresni kell rajta az olyan eleje-közepe-vége típusú, értelmezhető refréndallammal dolgozó dalokat is, mint amilyen mondjuk a Triangle vagy a Bii Biyelgee volt az előzőn. Persze egy koncerten el lehet bólogatni a Grey Hun-ra is, de azért nem ugyanaz az élmény.
Azt sem hallgathatom el, hogy a lemez több kiemelt pillanata is az előző album hasonló témái újrázásának tűnt. A menetelős Grey Hun alatt mintha félig rejtetten ott lüktetne a This Is Mongol, az érzelmi csúcspontnak szánt Universe-t pedig sokkal szebben kibontva már hallhattuk egyszer, ez volt a Mother Nature. A The Real You-ba a Through the Never című Metallica örökzöldet hallom bele, de tudván, hogy annak idején feldolgozták, ez lehet egyfajta tisztelgés is.
A lemez sztárvendége Jonny Hawkins (Nothing More), aki a Lost Soul-ban énekel. Ez az egyetlen angol nyelvű dal, egyben az egyik, videóval is megtámogatott kislemez. Lett is szépen belőle egy elég alapra vett butt rock sztenderd, akár a Skillet is játszhatná. Ennél sokkal erősebbek azok a 90-es évek eleji Metallicát (és Megadeth-et) idéző húzódalok, mint a Horsemen, a már említett The Real You, vagy a záró, vidámabb, táncosabb Second Face.
Az idei, hármas sorszámot viselő Hun olyan erős karaktert mutat, hogy bármelyik dal rövid részlete alapján megmondhatjuk, hogy őket halljuk. A The HU mostanra stabilan megvetette a lábát a színtéren, és minden esély megvan rá, hogy még több emberhez eljusson a különleges zenéjük és a pozitív üzenetük. Az új dalok erősek, de most kevésbé érzem a leendő közönségkedvenc potenciált, mint az előző lemeznél. És bár nem tagadom, hogy valamelyest csalódott vagyok a Hun kapcsán, továbbra is a csapat feltétlen támogatója vagyok, és tapasztalatból mondhatom, hogy a koncertjeik is páratlan hangulatúak.
