A 2021-es Distant Populations kapcsán kissé keserédesen azt írtam, hogy ismét a Quicksand jelöli az utat amerre a modern alternatív rocknak tartania kellene, de végül úgyis másmerre megy majd a dolog. Az állítás első fele igaznak bizonyult, a második felét illetően viszont jelentem tévedtem.

Anno a Deftones épített karriert a post-hardcore (h)ősök által lerakott alapokra, mostanság pedig a Turnstile és holdudvara slisszol át a mainstream rockzenébe a Quicksand által kitaposott ösvényen, miközben a banda kicsit megint a pálya széléről nézi az eseményeket. A jókor, jó helyen ellenpárja a rosszkor és rossz helyen, hiszen hiába játssza a Quicksand a lehető legaktuálisabb rockzenét 2026-ban, ők már nem konkurálhatnak a célközönséghez korban jobban idomuló hasonszőrű zenekarokkal. Egyébként szerintem nem is igazán akarnak, inkább örömzenélésnek lehet fültanúja a kedves hallgató, mikor elindítja a legújabb Bring On The Physics-et.

Ettől függetlenül simán felveszik a versenyt az újakkal: megvan a dinamika, a böszme nagy riffek meg a jó dalok és Walter Schreifels hangja sem kopott semennyit sem, pedig már 57 év barázdálja orcáját. A probléma egyedül a lemezhez készült három darab videoklippel van, melyek egytől egyig méltatlanok az illusztrált nóták (Got It, Crystallize, Cool Guy) minőségéhez. Dilettáns módon felvett és szó szerint összevágott performansz videók, melyek pont a fentebb említett dinamikát meg a dögöt szedik ki a dalokból. Nem azzal van a probléma, hogy Schreifels döntős lehetne egy Paul McCartney hasonmás versenyen, vagy hogy Alan Cage vélhetően egy jól sikerült délutáni szunyókát követően ült be a dobok mögé, inkább az a gond, hogy egyszerűen rossz színben tüntetik fel a bandát.

Ennél fogva nem ékelem ide egyiket sem, helyette a Crystallize egy pőre lemezborítós verziójára esett a választásom, ami talán a lemez legslágeresebb nótája. Nem ez az album esszenciája egyébként, szóval javaslom az egészet végighallgatni, ami még a tik-tok töménységű tartalmakhoz szokott figyelemhiányos fiataloknak sem okozhat gondot, hiszen össz-vissz 29 perc a cucc. Ebből már lehet következtetni arra, hogy nincs sok faszozás meg felesleges időhúzás, a nóták átlag 2-3 percben robognak át a hallgatón jól bevállt punk-rock recept szerint, viszont az egyneműség továbbra sem jellemző rájuk.

El lehetne intézni annyival is a dolgot, hogy a Bring On The Physics olyan, mint egy dallamosabb Helmet lemez, ami egyrészt igaz, másrészt viszont sokkal több réteg került egymásra, semmint azt az első hallgatás után gondolnánk. A Crystallize mellett a halk-hangos Agency-t, az ábrándos Days You Run To-t, illetve a punkos Moving Forward-ot jelölném főbb koordinátaként az ismerkedéshez, de igazából tök mindegy, mert nagyon egyben van az egész lemez és tényleg nincsenek töltelék számok (mondjuk gáz is lenne egy fél órás album esetében).

Ha nem is egy újabb év albuma a Bring On The Physics, mindenképpen kiemelkedik az éves termésből, főleg annak fényében, hogy egy olyan zenekar rakott össze egy durván aktuális lemezt, akik közel 40 éves pályafutásuk során többnyire a trendektől távol ügyködtek.