A Magma Rise háza táján az utóbbi bő fél évtizedben – önmagukhoz képest – örvendetes módon felpörögtek az események. A ’20-as évek első felében két nagylemez készült, illetve felturbózott változatban nemrég újra kihozták a bemutatkozó anyagukat is. A folyamatot elméletileg meg kellett volna akasztania egy nem várt tagcserének. Bánfalvi Sándor dobos személyében ugyanis egy alapember távozott a csapatból, a személyi változás azonban nemhogy visszafogta a kreativitást, hanem minden bizonnyal afféle generátora volt ennek a soron kívüli anyagnak.

A Magma Rise diszkográfiájában nem szokatlanok a kislemezek. Jelen kétdalos kiadványt így akár a kilenc évvel ezelőtti At the Edge of the Days ikertestvérének is lehetne tekinteni; de most nem egy saját dalt és egy feldolgozást, hanem két vadonatúj Magma Rise tételt kapunk a Kludovácz Csabával megerősített zenekartól. A párhuzam mégis adja magát, mivel a srácok köztes kiadvány ide, kislemez formátum oda, most sem kikukázott, vagy csak szimplán másodosztályú szerzeményekkel gurigáznak. Két nem csak ütős, de önálló arcéllel rendelkező, karakteres doom opusz került a kislemezre.

Ezúttal azonban nincs CD-változat, van viszont vinyl. Bár sokaknál másod- vagy harmadlagos szempontot jelentenek a dalszövegek, már ha egyáltalán elolvassák őket, mégis nyomatékosítanom kell, hogy Holdampf Gábor ezen a téren most nagyon odatette magát – már maga a két dalcím is klisék nélküli telitalálat. Két dal – két rövid megállapítás. Ad egy: ahogy az előbb már említettem, de nem győzöm aláhúzni, a Magma Rise azon kevés hazai underground zenekarok egyike, akik önálló karakterrel bírnak. A négyes zenéje Gábor karizmatikus vokáljaitól függetlenül is néhány másodpercen belül felismerhető. Másrészt pedig – bár abszurdnak tűnhet egy kilenc perc körüli felvételről ezt írni – ez a két szerzemény hallgatóként nekem ténylegesen többet ad, mint sokak egy komplett nagylemezzel.

A címadó és a nagyobb lélegzetű The Child Who Inhaled the Moment and Exhaled the Universe amúgy hasonló karakterű darabok – az utóbbi középrészében Csaba is leteszi a névjegyét, és egy kifejtősebb gitárszóló is helyet kapott benne. Ettől függetlenül mindkettőre jellemző a jól ismert, Magma Rise-féle húzás. Természetesen mindkettő elsőre berántja a hallgatót, de mégsem hatnak azonnal, idő kell nekik, még leülepednek az emberben.

Nem mondok újat azzal sem, hogy a kvázi hazai környezetben, a soproni MD Stúdióban rögzített anyag fület gyönyörködtetően szól; a 7’’-es vinyl mint formátum pedig önmagában is jól jellemzi a csapat kultikus státuszát a magyar mezőnyben.

Az erősen limitált, sorszámozott és dedikált kiadvány még beszerezhető a kiadótól, de a zenekari kontaktokon keresztül is bátran lehet kilincselni érte. Az efféle anyagok ismertetőjét a jól ismert blankettával szokás zárni, ami valahogy úgy szokott szólni, hogy jó ez a két dal, de kevés, jobb lett volna egy komplett nagylemez. Ez persze ebben a formában most is igaz, de előbb-utóbb az is jönni fog, a hallottak alapján pedig baromi erős a felfrissített Magma Rise.