A mai Yes-nek a borítók képi világán és a logón kívül semmi köze a régihez - mondják a kritikus hangok. Nos, Steve Howe gitáros még mindig itt van a fedélzeten, további kapocsként és kapitányként, fő dalszerzőként, producerként hat évtized múltán is töretlen lelkesedéssel kormányozza a progresszív rock egyik zászlós hajóját. Sőt, szerintem a mai Yes-nek zeneileg legalábbis több köze van a régihez, mint mondjuk a '80-as vagy a ’90-es évekbeli zenekarnak volt, már ha régi alatt az egyezményes klasszikusokat, vagyis a '70-es évek első felének lemezeit értjük.
A veterán gitárost kiszolgáló mai társak ráadásul nem csereszabatosak. Az 1980-as Drama korongon feltűnt Geoff Downes billentyűs volt a legkorábbi érkező, de csak az utóbbi másfél évtizedben vált fix szereplővé. Jon Davison frontembernek az idei már a negyedik Yes lemeze, Billy Sherwood basszusgitáros pedig különféle leosztásokban egyenesen a ’80-as évek vége óta mozog a zenekar holdudvarában. A legújabb igazolásnak az ütős, Jay Schellen számít.
Közhely, de egy ekkora múlttal és több tucatnyi lemezzel rendelkező zenekar sokadik nagylemezéről nehéz olyat írni, ami képes lehet az objektív igazság látszatát kelteni. Egyrészt az előzetes rajongói elvárások általában fokozottak, netán túlzók, a véleményezők lelkesedése pedig az évek előre haladtával egyre inkább csökken egy-egy – egykori – nagy név aktuális korongja iránt. A saját múlttal vagy annak egy tessék-lássék módra kiragadott szeletével való összehasonlítás pedig nyilvánvalóan mindig adja magát, ha alkalmasint befut valami friss kiadvány. Mindezek tükrében kíváncsi lennék, hogy mi lenne a véleménye az Auroráról annak, aki itt és most találkozik először a Yes zenéjével, így nem az együttes múltjával, rosszabb esetben annak egy mérföldkövével, hanem az aktuális mezőnnyel veti össze a hallottakat…
Erre azonban ebben a formában nem látok esélyt, ahogy arra sem, hogy a negyvenes korosztálytól fiatalabbakat ez a zene ebben a csomagolásban megszólítsa, vagy egyáltalán elérje őket. Bár erre az Aurorának inkább lehetne sansza, mint közvetlen elődjének volt.
Ha a Yes esetében van létjogosultsága a hallgatóbarát jelzőnek, akkor az kellő óvatosság mellett a ’20-as évek terméséből leginkább erre az anyagra húzható rá. A négy tételes Countermovement nagyeposzától eltekintve ugyanis most a kisebb lélegzetű, de ettől még nem feltétlenül könnyebb falatnak bizonyuló darabok vannak túlsúlyban. A címadó himnikus nyitánya és maga a hangszerelés is a Trevor Rabin-korszak emlékeit idézi, Davison magas vokáljai és a szintén védjegyszerű jazzes betétek pedig a ’70-es évek elejéig repítik vissza a hallgatót. A Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar már ebben a nyitó darabban szerephez jut, de a nagyzenekari hangszerelés kicsit később, az Ariadne című tételben teljesedik ki. A Turnaround Situation cím tálcán kínálja a Fragile lemezes Roundabout-tal való összehasonlítást, de lehet, hogy ebbe csak én képzelem bele a párhuzamot. Mindenesetre egy tipikusan „atipikus” szerkezetű tételről van szó, melyet ráadásul szerzőként nem Howe, hanem maga a frontember jegyez. Hogy tovább erőlködjek az amúgy sehová sem vezető, botcsinálta párhuzamokkal, a Love Lies Dreaming címe meg a Dream Theater által is feldolgozott Elton John-féle Love Lies Bleeding-re alliterál. Mondanom sem kell, hogy zeneileg amúgy semmi közük egymáshoz.
A nehezen kiismerhető Countermovement a lemez közepén a maga csendes, de mégis jelentőségteljes módján épp ugyanazt a zenei szabadságot hirdeti, mint bő félszáz évvel ezelőtti társai. A számomra leginkább meglepő darab azonban az All Hands on Deck mindössze három percnyi szösszenete, melyben a rá nem jellemző módon, szinte már metalos erővel dörren meg Steve Howe gitárja – karcosabb részek a fél-instrumentális Outside the Box-ban is hallhatók. Az Emotional Intelligence pedig az alapverzió záró darabjaként újfent tipikus, kalandozós, sztorimesélős Yes.
Vissza a bevezetőhöz; 2026-ban már végképp nem szokás ilyet írni, de a veterán Roger Dean által jegyzett borítókép is sokat hozzátesz az összképhez. Az Aurora az a fajta korong, amit egy ideális világban csakis az LP-borítóba beletemetkezve lenne érdemes hallgatni, kiiktatva a külső tényezőket. Értem és elfogadom a sok helyen olvasott öreges, illetve önismétlő jelzőket, de nem értek egyet velük. Helyettük a magam részéről inkább a patinás és önazonos megjelölésekkel illetném az Aurorát.
A játékosság, a kísérletező kedv és a zenekarra jellemző sajátos vidámság most is a lemez bármelyik pontján tetten érhető, akár akkor is, ha az ember csak belehallgat a dalokba, és nem mélyül el az egyes szerzeményekben. Az Aurora cím végképp nem illik egy esetleges búcsúlemezhez – bízom benne, hogy maga Steve Howe is így gondolja!
