Múlt pénteken megjelent a Five Finger Death Punch “Legacy” című lemeze. Húsz év felgyülemlett emlékét és örökségét idézi a banda 10. stúdióalbuma. Báthory Zoltán gitáros szerint a cím inkább a zenekar tartós hatását tükrözi, mintsem a visszavonulást. De vajon ez előnyükre válik?

A Legacy sokkal inkább egy összegzés, mondhatni mérföldkő, mint egy lezárás vagy megemlékezés. A korábbi megjelenésekkel szemben ez az album jóval nyersebb és sötétebb hangzással mutatkozik, egy-két fénycsóva kivételével. De mi más is jellemezhetné? Hiszen a zenekar megpróbáltatásairól beszél és arról, amiket a két évtized alatt megéltek. A hallgatók megosztottan reagálnak az új megjelenésre, néhányan úgy gondolják, ez ugyanaz az ajándék friss csomagolásban, míg mások szerint igenis egy zseniális alkotás, ami még feljebb emeli a zenekart a sikerességi ranglétrán.

A lemezen nem sok időt hagynak a kíváncsi füleknek: rögtön a névadó dallal kezdenek. A Legacy egy sokkal veszélyesebb hangot üt meg, mint amit eddig hallhattunk tőlük. Mély vízbe dobnak, és két lehetőséged van: pánikolsz vagy megtanulsz úszni a kemény riffekkel. Sokkal inkább érzem egy terápiás dalnak, mintsem egy újabb slágernek. Ivan Moody szinte üvölt, a dobok pedig nem hagynak levegőhöz jutni. Ha már a bevezetésnél ezt tapasztalhatjuk, akkor mi jöhet még ezután?

A hangzás tökéletesen úszik tovább a De Oppresso Liber-en és az Eye Of The Storm–on keresztül. Utóbbi sokkal inkább rádiókompatibilis és talán elevenségével ezt a mondanám a lemez legerősebb számának. Nem véletlen, hogy már az előzetes bemutatásánál aratott, és a streaming csatornák számai a bizonyítékok a sikerességére. Az erő és a sötétség megmarad, de már egy kis frissesség keveredik a dallamok közé. A refrén sokkal inkább fülbemászó, mint a korábbi három számnál.

Nails In The Coffin és az In Time hagynak minket egy kicsit a víz felé bukni, hogy levegőt kapjunk. A melankólikusság ennél a két számnál a legjellemzőbb az egész albumról. A dalok alapján úgy hat, mintha ők is így élték volna meg: a rengeteg megpróbáltatás után középidőnél kicsit elcsendesedtek a hullámok, és csak élvezhették a már learatott sikert. Ivan ezt el is énekli a Nails in the Coffin dalban: “I come too far to turn back now” (Túl messzire jöttem ahhoz, hogy visszaforduljak).

Az Unscathed és a Jokes On Me-ben visszatér az erőszak, de már nem olyan intenzitással; a gitárriffek és a dobok erőssége megmarad, de mintha már nem ugyanaz az energia áramolna.

Az album utolsó három számánál (Everybody Lies, Shelter, Scapegoat) teljes súlytalanságban lebegünk a víz felszínén és hagyjuk, hogy sodorjon minket az áramlat. A Scapegoat tökéletes lezárása az albumnak. Energikus hangzás, viszont sokkal kevésbé erőszakos, mint a nyitány. Magabiztosságot és önazonosságot sugároz a dalszövege is, amiben már nem számít senki más, csak az egyéni fejlődés. Az utolsó szavak is erre utalnak a szám végén egy egyszerű “F*ck you”-val lezárják a lemezt és mindenki odateszi a véleményét ahová akarja.

A Legacy tökéletes példája annak, amikor egy album nem akar mindenkinek megfelelni. Nem az eddigi legerényesebb lemez, de kifejezetten önazonos. Az önkifejezésre fókuszál és arra, hogy a valóságot mutassa, felvállalva minden gyengeséget, gyötrelmet és erőt. Érdemes meghallgatnod, ha egy 36 perces jeges merülésre vágysz.