Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt, hanem még 2003-2004 környékén lehetett, amikor a HammerWorld magazin aktuális lapszámában először belefutottam a brit zenekar nevébe. Pontosabban Mike Portnoy akkori lemezlistáján akadt meg a szemem, az előttem az idáig ismeretlen Muse neve láttán. A letöltések és az mp3-ak csúcsidőszakában járva azonnal utána is néztem a zenekarnak, előzetesen meggyőződve arról, hogy a listán szereplő korongjukat a kinti szakma is piedesztálra emelte.
Utólag visszafejtve a szálakat, a britpop-ból, vagy ha úgy tetszik, a szigetországi alternatív mozgalom második hullámából kinőtt trió nagyot lépett előre a szóban forgó Absolution-nel, mely egyébként a harmadik lemezük volt a sorban. A folytatást, a 2006-os Black Holes and Revelations-t már rajongóként vártam; az a korong részemről a huszonegyedik század talán legtöbbet hallgatott rock lemezévé is vált.
A folytatás, az újabb három év elteltével érkezett The Resistance tovább tágította Matt Bellamy-ék zenei horizontját, nyakig merülve a progresszív rockban. A következő két album azonban kissé csillapította a lelkesedésemet; maradéktalanul sem a The 2nd Law, sem közvetlen utódja, a Drones nem voltak képesek meggyőzni. A synthwave vonalra – is – reflektáló Simulation Theory-val találtunk újra egymásra, melyben jelentős szerepet játszott az, hogy abban az időszakban kétszer is láthattuk az angol triót, akik élőben maguk sem erőltették a fent emlegetett két korongot. A legutóbbi lemez, a Will of the People már valóban nem hozott különösebb újdonságokat, csak a belső arányok tolódtak el eseti jelleggel egyik-másik, netán harmadik irányba, de dalok szintjén nálam továbbra is működött a dolog. A devoni hármas koncert-fronton pedig még mindig állva hagyta a mezőny javát.
A Muse szinte bármit képes (volt) beemelni a zenéjébe, ennek ellenére a végeredmény minden alkalommal önazonos maradt. Kétségtelenül hosszúra nyúlt a bevezetőm, mely egyébként csak a zenekar eklektikus jellegének érzékeltetésére volt hivatott. A friss korong címválasztása is kellően muse-os; a The Wow! Signal arra a bizonyos, 1977-ben az Ohiói Állami Egyetem által észlelt rádiójelre utal, ami minden idők egyik legizgalmasabb asztrofizikai rejtélye.
A The Dark Forest ennek megfelelően egy tipikusan muse-os intro, avagy egy hosszúra nyújtott bevezetőként funkcionáló, hangulatfokozó dal-szerűség. A nyitó szerzemény engem elsősorban a 2006-os korongjukra emlékeztet, de filmzene, modern metalos riffelés, egyházi kórus egyaránt akad benne. A Nightshift Superstar zenei és vokális alapjai leginkább a klasszikus Duran Duran-ig vezethetők vissza, a légies, progresszív rockos, lassan építkező Shimmering Scars totál más irányt vesz, a Chris Wolstenholme domináns basszusozásával felvértezett Cryogen pedig a The Resistance és az Absolution lemezek világának keverékeként írható le. A Be With You tudományos-fantasztikus space rockja, a dance rock-sztenderd The Sickness In You & I pulzálása vagy az Unravelling gépies eposza egyaránt ismerős terepek a Muse diszkográfiájában jártas hallgatóknak. Nem így a Hexagons gitárhősös bevezetője, vagy az Ellie Goulding vendégszereplése miatt emlékezetes Hush. A kozmikus-magánéleti gyökerű konceptalbum zeneileg egy Muse-gyorstalpaló, szövegi szempontból pedig a fő dalszerző, Bellamy részéről az eddigi legszemélyesebb anyag.
Nagy totálban tehát a The Wow! Signallal egy Muse-féle best of… képe rajzolódik ki a hallgató előtt. Kis túlzással az egyes dalok akár egy-egy bizonyos korábbi lemezükön is helyet kaphattak volna, de írhatok én itt bármit, a Muse ettől függetlenül a huszonegyedik század legfontosabb rockzenekarainak egyike.
Az elmúlt negyedszázad legfőbb általános törekvése – az egyes könnyűzenei irányzatok tudatos vagy ösztönös keverése – a lemezeik tükrében maradéktalanul leképezhető. A legfontosabb albumaikat másfél-két évtizede már elkészítették, izgalmas dalokat azonban továbbra is képesek írni. Ha ez elég, a The Wow! Signallal sem lehet melléfogni, a mai újdonságokat amúgy sem egy több mint harminc éves zenekar lemezén érdemes keresgélni.
