Túlságosan könnyen mondtam igent, amikor kolléga kérte, ugorjak be helyette Periphery bulira. No, nem azért, mert ne szeretném vagy ne ismerném jól a bandát - szinte a kezdetektől együtt élek a Periphery dolgaival. Hanem mert a lakás légkondi által megóvott (szigorúan 17 előtt és 22 után) ölelésében eszembe se jutott, hogy a hőhullám legforróbb napján Budapestre tömegközlekedni mekkora ökörség! A peronon szinte spontán égtek el az emberek, a MÁV az életéért küzdött, a vonatok kieséses meccset játszottak a sínekkel - fél órás késésben és az indiai típusú tömegnyomorban a Kelenföldig csak valahogy éljek túl -, ekkor még nem annyira pörögtem rá az eseményre, habár amerikai djent/prog alapvetés idei lemezével a fülemben azért igyekeztem hangolódni.
Amiről persze nem írtam, pedig kellett volna (tldr; simán 5/5 az A Pale White Dot c. lemez, sokkal változatosabb, szellősebb és összességében jobb, mint a rideg négyes HAIL STAN, vagy a kissé unalmas ötös Djent Is Not a Genre volt). És némi elfogultságom is van, hiszen a 2012-es második lemezük óta mindent kajálok, ami a kezeik közül kiesik. Zseni faszik, akik új fejezetet nyitottak a prog-metalban, ahova a djentből úsztak szép lassan az elmúlt évtized alatt.
Szóval így érkeztem meg a Dürer Kertbe a szlovén Within Destrucition szeletelésére (késve), a buli utolsó perceire. S bár számomra a deathcore/grindcore-ig nyomott állatság annyira nekem nem imponál - sokaknak viszont nagyon is -, mégis szórakoztatóan nyomták a srácok ezt a földöntúli mészárlást. Az énekes csávó egészen tüszme hangokat volt képes kiadni. A Deathwish dallal zártak, amihez emberünk Mózesként szétválaszotta a tömeget, akik aztán szépen szétpancsolták egymást, de futotta még egy kis stagediving-ra. Meglepően sokat voltak bent is és kint is a merch előtt, ahol a szlovén alakult anime-mániás cuccaiból lehetett loot-olni.
És úgy tűnik még többen voltak a kertben, mert mire a Periphery bekezdett, faltól-falig voltak az emberek a teremben és szinte mozdulni sem lehetett. Extra, hogy ennyi emberrel is sokkal kényelmesebb volt a Dürer Kert nagyterme, mint egy klímás Hortobágy IC kocsi, hála a szellőzésnek. A turné fő témája persze az új lemez volt és rendesen ki is tettek magukért ezen a téren. Ha jól számoltam, talán a setlist fele az A Pale White Dot kiadványról jött, azzal is kezdték meg a bulit: az albumnyitó Obsession rúgta rá az estére az ajtót.
Voltam már Periphery buliban, jó régen talán a Periphery: II turnéja környékén és az emlékeim kopottak ugyan, de az a koncert azért maradt meg, mert Spencer Sotelo hangjából semmit se lehetett hallani anno. Szerencsére itt és most erről szó sem volt. Az első pillanattól kezdve jól szólt a hangja, a tiszta énekrészek érhetőek és élvezhetőek voltak, az acsarkodás meg dübörgött, ahogy kell. Hogy minden más hangszer is tökéletesen a helyén volt-e, azt túlzás lenne állítani, mert néha nehéz volt kihámozni a kásából, hogy mi is szól. Mindjárt a második dalnál, ha nem lenne a Wildfire jellegzetes refrénje, rá nem jöttem volna, hogy az megy. De alapvetően tökre egyben volt az egész. Mindenki teljes fókuszban a hangszerére figyelt, valahogy azt tippelem, ezt a rommátekert bonyolult metalt élőben lehozni máshogy nem is lehet. Egyedül Sotelo volt lazább a többiekhez képest, de őt remek formában láthattuk. Élte, úgy tűnt élvezi is a bulit, jóllehet a setlist a Periphery egy olyan arcát mutatta, amiben szerintem Sotelo jobban fürödhet. Két dal jött kettes lemezről (Facepalm Mute, Make Total Destroy), amik persze kötelező és állandó darabok, de vannak virtuózabb dalok erről a korongról - de például komplett kihagyták a Select Difficulty albumot. És ez most nem kötelező kedvenceim utáni nyavajgás, csak vázolom, hogy Sotelo-ra írt setlisttel pörög a turné.
Sőt, ahogy buli második felére értünk, be is kellett látnom, hogy nekik volt igazuk. A nagy finálé előtt legurult négy dal az új lemezről, miután a kis kötelező időutazós részt letudtuk a régi kiadványokról. A Neon Valley-Mr. God-Unlocking-Everyone Dies Alone négyes abszolút érzelmi csúcspontja volt az estének. Az Unlocking egyszerűen varázslatos volt, az este egyik legjobb pillanatát hozta el nekem. Nagyon azt lehetett érezni, hogy ide van az egész buli felhúzva, ide kell megérkezni minden este - és hát sikerült is. Aztán azt estét a HAIL STAN, vagy talán az egész diszkográfia legbrutálisabb dalával zárták le: a Blood Eagle tufa agysimításával engedték haza a rajongókat, hogy legyen miért összegyűjteni a szétgurult neuronokat.
Sotello brillírozott, ahogy az egész zenekar is. Ez az ötös gyakorlatilag 2012 óta változatlan formában működik együtt és ezt lehetett látni és hallani tegnap a Dürer Kertben - ultraprofik voltak. Jelenkorunk progresszív metaljának egyik sarokköve a Periphery és az talán nem blaszfémia azt állítani, hogy nem ők minden idők legjobb koncertzenekara, de aznap az amerikai ötös egészen közel merészkedett a csillagos ötös koncertélményhez. És az, hogy ilyen pusztulat hőségben ennyi ember volt kíváncsi a két bandára, minden előzetes percepciómat felülírta.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF
További képek ITT.
