Szükségünk van az aszály közepén egy kis mocsokra. Mi az, hogy kicsire? Jöjjön akkor rengeteg, ne töketlenkedjünk! A Cancer Bats-nél pedig van bőven mocsok, amit meg is osztanak velünk szívesen! Itt az új lemez a Give Me Dirt!
A Cancer Bats megismerése számomra örök emlék marad. Délután csörgött a telefonom:
– Tomi, lesz ez a koncert ma. Nem akarsz elmenni? Lemondta az XY.
Öt percet kértem a válaszra, belehallgattam a YouTube-on, és egyből igent mondtam. Vannak ilyen pillanatok az életben, amikor könnyű igent mondani, és pár óra múlva már a zenekarral zúztam a régi Dürer kistermében. Ez valamikor nagyon régen lehetett, szerintem 2012 és 2014 között. A Cancer Bats-et azonban azóta is szeretem. Hol jobban elkap, amit a srácok csinálnak, hol pedig egy kicsit eltávolodunk egymástól, de az biztos, hogy mindig visszatalálunk egymáshoz. És minden CB albumnál megköszönöm a Gyilkos zenekarnak, hogy egy Düreres koncert után az elhagyott denevéres CB-s pólómat elrakták nekem.
A zenekar bemutatkozó lemeze, a Birthing the Giant, húsz éve jelent meg, így még egyértelműbb, hogy ezt egy új lemezzel kell megünnepelni! A Marshall Records gondozásában megjelenő Give Me Dirt már a zenekar nyolcadik stúdiólemeze. Az előzetesen megjelent dalok alapján nagyon vártam már ezt a lemezt, de a hőkupola alatt felmerült bennem, hogy mit is várok igazán. Mire lenne szükségem? Mit adjon ez a tizenegy dal? Biztos vagyok benne, hogy ezek a kérdések Liam Cormier énekesben is felmerültek. A srác idén lett negyvenhat éves, és az élete nagyon jelentős részét ez a zenekar teszi ki. Húsz év után pedig mire számítson az ember? Ez nem az Opeth, hogy tizennégy év után újra van hörgés, és akkor mindenki lefossa a bokáját örömében. A denevérek folyamatosan próbáltak lendületes punk-rock zenével fennmaradni a klubok és fesztiválok színpadain, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Az azonban borítékolható, hogy ez a merőben egyszerűbb muzsika nem fog irányt váltani, és nem kezd el dallamos, lírai szerzeményeket írni. Nem. Itt marad a mocskos punkattitűd, ami miatt anno megszerettük a bandát. Csak a kérdés az, hogy ezt ennyi év után lehet-e még teljes energiával, hitelesen tolni. A másik nagy kérdés pedig, hogy ez már a második lemez az egykori gitáros, Scott Middleton nélkül. Vajon életben tudnak így maradni a srácok, vagy az aszály ellenére elsüllyednek egy apró pocsolyában?
Ami elsőre feltűnt a lemez hallgatása közben, hogy nagyon durván, vastagon szólnak a gitárok, és az egész hangkép tökös, tele van élettel és energiával. Ez már egy nagyon pozitív alapot nyújtott a további hallgatásokhoz. Nem értem, Liam hangja hogy nem kopik, de egészen eszméletlen, hogy a csávó még mindig így bír ordítani. Egy zseni, le a kalappal előtte. A dalok többsége a háromperces játékidő körül mozog, és egyik sem tartogat nagy meglepetést. Rájöttem, hogy ami a metalzenének az AC/DC, az a punk rocknak a Cancer Bats. Megbízható riffek és hangulat, amin csak néha próbálnak meg egy fikarcnyit változtatni. A Bright Eyes Of Gold-ot mégis kiemelem, de igazán nem is tudom, hogy miért. Egyszerűen megfogott a dal nyers energiája. Egy elgyötört életszakaszban ez most marha jó kapaszkodó. Az abszolút favorit azonban az előzetesen is megismert Long Tooth, amelyben Brooklyn Doran is közreműködik. A hölgy hangja a dal közepén annyira megtöri azt, amit megszoktunk a zenekartól, hogy ez egy annyira nyerő és jó újítás lett, ami miatt a dalt már több százszor is meghallgattam. Ami még egy kicsit meglepő volt, hogy az Ocean Crash viszonylag lassabb tétel, mint a többi, de nem áll neki rosszul, hogy kicsit visszavett a lendületből. Ha pedig a lendület vagy az agresszivitás hiányozna, akkor amúgy is ott van a Positiv Grid. Az album végén a Prognosis-ban Liam még egy kicsit megmozgatja a hangszálait a dallamokkal, de nem kell félni, nem esik túlzásba!
Akkor mi van most? Az van, hogy a Cancer Bats továbbra is jó! Remek formában vannak és egy eléggé király lemezt pakoltak le az asztalra. Annyira jó lenne ilyen formában látni a zenekart. nagyon bízom benne, hogy hamarosan újra találkozhatunk velük!
