Az Evanescence nevét szokás összemosni a formáció arcával, Amy Lee-vel (erre az aktuális borító persze most is ráerősít), holott egy tagcserétől eltekintve közel két évtizede stabil a zenekar felállása. Az már más lapra tartozik, hogy lényegében rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki a zenészek közül meg tudjon nevezni bárki mást a dalszerző/énekesnő mellett.
Amy Lee, vagyis a korabeli zenekara a többség véleménye szerint túl gyorsan jutott túl magasra a 2003-as Fallen lemezzel, noha az Evanescence kezdetei a kilencvenes évek közepére datálhatók. Azt a bizonyos magasságot pedig azóta sem sikerült megugraniuk. A Going Under, a My Immortal, az Everybody’s Fool és persze mindenek előtt a Bring Me to Life maradtak és minden bizonnyal a későbbiekben is megmaradnak azoknak a daloknak, melyekkel a nagyközönség azonosítani fogja a levonulóban lévő nu metal hullám farvizén felbukkant zenekart. Az Evanescence és a Fallen szűk negyedszázaddal ezelőtt odahaza, az államokban egy tátongó piaci rést tömött be a melankolikus női énekkel, alkalmasint érzelmes zongora dallamokkal felvértezett modern rock/metaljával – modern alatt jobb jelző hiányában szigorúan csak a stílusmegjelölést értem.
A folytatást még vitte a lendület, az azt követő két lemez azonban már – ha fogalmazhatok ilyen árnyaltan – kevésbé volt érdekes. Az Evanescene időközben beállt a kényelmes, évtizedenként két új lemezt jelentő termelésre – már amennyiben a Synthesist is soralbumnak tekintjük. A legutóbbi eresztés, a világjárvány csúcsán megjelent The Bitter Truth sem okozott földcsuszamlást, de határozottan erősebbre sikerült, mint a két közvetlen elődje együttvéve, az ilyen-olyan időhúzó kiadványokról nem is beszélve.
A ’20 évek második Evanescence albuma pedig a nyár elején futott be. A zenei uborkaszezon heteiben is csak az utóbbi napokban jutottam oda, hogy alaposabban is áthallgassam ezt az all star háttérrel összehozott hatodik nagylemezt. A zenekar mögött ugyanis egyszerre három, a jelenkor mainstream rock/metal vonalát meghatározó producer dolgozott. Nick Raskulinecz már a cím nélküli harmadik albumot és a legutóbbi Evanescence lemezt is producerként jegyezte, de a Bring Me the Horizon soraiból ismert Jordan Fish és Zack Cervini neve is jó ideje egybeforrt a kortárs rádiós rock vonal első hullámával. Utóbbi úriemberek, elsősorban Cervini a dalszerzésbe is bevonásra kerültek. Ahogy ezektől a nevektől elvárható, a Sanctuary a megszólalását tekintve vérprofira sikeredett, ahogy a rájuk jellemző sláger-faktort is sikerült elvinni a falig.
Az Evanescence dalaiban mindig ott volt valamiféle érzelmi mélység, mainstream-i értelemben vett melankólia. Az önálló karaktert még a kortárs slágerrock esküdt ellenségei sem vitathatják el Amy Lee-éktől. Épp ez az, ami miatt sok okosságot már nem lehet írni az aktuális dalgyűjteményről. Kb. úgy ragadnám meg a lényeget, hogy ha jó emlékeid vannak bármelyik fent emlegetett slágerről, akkor bátran indíthatod a Sanctuaryt, akár véletlenszerű lejátszással is; függetlenül attól, hogy a Fallen dalai óta hallottál-e Evanescence szerzeményt. A producerek, a külső dalszerzők és a nevükön nem nevezett háttéremberek nem forgatták ki a sarkaiból az Evanescence világát, csak kisebb-nagyobb mértékben asszisztáltak ahhoz, hogy a lehető legteljesebb formában azt kapjuk a hatodik nagylemeztől, amit a formáció múltjának felületes, szerencsésebb esetben alaposabb ismerete birtokában remélhetünk.
Bajban is vagyok azzal, hogy bizonyos dalokat kiemeljek, mivel a Sanctuary nem egyes részleteket/szerzeményeket tekintve karakteres, hanem lemezként az. Hangulati ingadozások, érzelmi eltolódások mindezek ellenére most is akadnak. Gyorsan hozzá is teszem, hogy ezúttal sem találtam új Bring Me to Life-ot, másfelől nagyvonalúan akár azt is írhatnám, hogy több aktuális szerzemény is pályázhatna erre a címre. Annak idején sem a lemezekben gondolkodó hallgatók akadtak rá arra a bizonyos dalra, hanem az jött szembe az emberrel valamennyi lehetséges fórumon.
Szóval, ha zenehallgatóként még mindig lemezekben gondolkodsz, egy kerek csomagot kapsz a hatodik Evanescence nagylemeztől. Ha pedig kislemezekben utazol, nyugodtan bízd rá magad az algoritmusra; lényegében bárhol belehallgathatsz a Sanctuary-ba. Poppy, a Spiritbox, az Eva Under Fire és társaik hallgatóinak pedig minden körülmények között ajánlott hallgatnivaló!
