Évtizedes szunnyadás után éledt fel a Raunchy, a sehova sem tartozás zenekara, és rögtön egész pályás letámadással indítja hetedik albumát, a Prisoner-t.
A Frostbite lenyűgözően kidolgozott, futurisztikus billentyűtémával szippant be, majd tovább sodor keletiesen megcsavart, fogós riffjeivel. Erre a sodrásra úszik fel Mike Semesky lebegő éneke, ami a refrénre slágeresen fülbemászó lesz. Igen, ez popos, de közben Jeppe Christensen billentyűs/énekes aláhörögve tolja meg a dalt, ami pofátlanul jól működik. Nincs megállás, áramlik a pozitív energia. Majd a nyitó szintetizátortéma dallamát definiálják újra endorfintermelő ikergitárok. Ahhoz képest, hogy a promóanyagban sikerül elsütni a „szintetizátorok monumentálisabbak, a refrének még fogósabbak, a súlyos részek pedig még keményebbek” formulát, ez elég meggyőző nyitás. A lendület folytatódik a dögös riffek dalával, a Stranded-del, ahol a Raunchy folyamatos tempó- és hangulatváltásokkal játszadozik a dinamikával. Majd a szintetizátor főszereplésével pörög egy futurisztikus melodeath sláger, a Frameworker, amiben valamennyi Soilwork-esszenciát is érezni. A következő Darkest Self Mike Semesky dallamaival akár rádióban is szólhatna, ha a dalt nem feszítenék szét azok a mozgó, nyugtalanító riffek és az a bedurvult középrész.
Az 1992 óta létező dán Raunchy annyira különc, hogy senkivel sem tudott különcködni: a tagok szerint zenéjük túl dallamos volt a death metal puristáknak, túl kemény a rádióbarát közönségnek, túl szintetizátoros a metalcore-rajongóknak, ugyanakkor túl riffközpontú ahhoz, hogy egyszerűen indusztriálisként lehessen beskatulyázni. A Prisoner dobfelvételei már 2021-ben elkezdődtek. Az album ezután lassan, apránként állt össze, a munka, a családi élet és a világjárvány mellett. „Ez a lemez annyi időt kapott, amennyire szüksége volt” – mondja Jeppe Christensen billentyűs és énekes. „Nem volt határidőnk. Nem állt mögöttünk egy kiadó, amely sürgetett volna minket. Addig írtuk a dalokat, amíg tökéletesnek nem éreztük őket, és minden felesleges ötletet kidobtunk. Szerintem ez hallatszik is rajta – ezen az albumon nincs tölteléknóta.” A szintén dán Jakob Hansen lett a Prisoner producere, aki már a kezdetekkor is együtt dolgozott a zenekarral. A pasztell színekben pompázó borító szemet szúróan szokatlan lett.
Következzen a Designed Despair. Agyafúrt, fogós riffek és a szokásos lebegés után egy lüktető breakdownnak tűnő átvezetés teleportál a dal refrénjére, ahol azt veszem észre, hogy egy szinti-pop dalra bólogatok vicsorogva. Remélem, ez köztünk marad. Hiába ismertem már ki azt a trükköt, hogy a dob már a felvezetésben felveszi azt a 4/4-es lüktetést, újra és újra bedőlök neki. Persze a gitárok a refrén közben is rendesen húznak, Jeppe alig hallható hörgése pedig most is ad egy plusz hajtóerőt. Ez a pop-metal fúzió élőben rengeteg energiát szabadíthat fel, szinte látom magam előtt, ahogy táncra perdül a moshpit. Majd egy futurisztikus stoner tétellel, a Higher Truths-szal lazul be valamennyire a hangulat. Utána zavarba ejtő lalázással indul a hétperc fölötti Masquerade, ami aztán egy progresszív szemléletű, modern melodeath dal lesz sok-sok téma- és ritmusváltással. A lemez leggyilkosabb dala a Revealing I, szélvészgyors reszelés megy, még a lebegő refrénre sem lassul le. Az űrdaráló, melodeathbe csomagolt adrenalinbomba után érkezik a vízparton a behűtött sör, a Vanishing Act. Még az eddig hallottakra is rátesz egy lapáttal, a korábbi dalok esszenciája. A csavaros, erővel teli vezérriff szinte Nevermore-közeli élményt ad (az Inside Four Walls villan be). A promós formulát elsütve: a verze itt még atmoszférikusabban lebegős, a refrén még pofátlanabbul slágeres, a dobos, Morten Toft Hansen duplázója pedig önálló életre kelve a legvalószínűtlenebb helyeken üt be, amitől a dal még intenzívebben pulzál. Végül lecsengésképpen zongorakísérettel kap Mike Semesky egy lassúzós jutalomjátékot a címadó dalban.
A nagyrészt 6 perces dalok nem tűnnek hosszúnak, emiatt felmerül bennem a flow-élmény gyanúja. De mi lehet a titka a Prisonernek? Az egyedi futurisztikus hangzás az Orbit Culture albumaihoz hasonlóan egy önálló zenei tényező, összefogja a zeneileg változatos, progresszív gondolkodású Prisoner-t. De ez nem olyan zsibbasztóan masszív, mint a svédeknél, hanem meleg tónusú, organikus, szellős, emiatt jól kivehetőek a rétegek. A gitárok szinte simogatnak, a szintetizátorok gazdagon kidolgozottak. A Raunchy 2014-es Vices.Virtues.Visions. albuma még rideg, szintetikus és elég darabos volt, a zenei témák mintha csak egymás mellé lennének ollózva. Például az Eyes Of A Storm refrénjénél szinte egy új dal kezdődik. Viszont a változatos és szövevényes dalszerkezetű Prisoner-en a jól kidolgozott átmenetek miatt a dalok gördülékenyek és lendületesek.
A két énekesben rejlő lehetőség kimaxolva: Mike Semesky tisztán énekel, Jeppe Christensen hörög. Többnyire felváltva, de sokszor egyszerre is, amitől a vokál még teltebb és energikusabb. Azokat a popos és elektronikus elemeket pedig a Raunchy úgy legózza be, hogy azok egészségre ártalmatlanok, sőt kifejezetten élénkítő hatásúak, valamint ettől egyik daluk sem lesz rádióbarát. Nem azon lelkendezek, hogy milyen ötletes a pop és a melodeath keverése, hanem azon, hogy ezek egytől-egyig méregerős dalok. És még közülük is ki tud emelkedni 3-4 húzó tétel. A komor szövegek ellenére (manipuláció, mérgező kapcsolatok, hamis álarcok) érezni valami dacos életigenlést. Örömzene. Van még néhány hónap hátra 2026-ból, de az a léc most magasra került. Na, így kell visszatérni.
