A Loathe nevével először két éve találkoztam, amikor a nu-nu metal  aktuális helyzetét és bandáit szemléztem a szellemesen “A Kukorica gyermekei” címre keresztelt írásomban. Mivel a nu-metalhoz inkább a műfaj hajnalán fűztek szorosabb szálak, így némi kutatómunkát kívánt ez a kis szösszenet és a Deftones hatása alatt ügyködő bandák között futottam bele aztán a Loathe-ba. Emlékeim szerint némi felületes hallgatást követően egyet is tudtam érteni ezzel a viszonyítással, bár annyi a villámrandi alatt már lejött, hogy ennél azért több van bennük.

A korszerűség szellemében a metalcore-tól kezdve a deathcore-on át, a djentig minden keveredik ebben a kulimászban, a Loathe pikantériáját viszont a prog-rock elemek illetve azok a bizonyos elszállós harmóniák és ének témák adják, ami miatt sokan vélik belehallani a Deftones hatásokat a zenéjükbe.

A legújabb A Stranger To You is erre a receptre készült, bár az arányok azért itt-ott kicsit megborultak. Nincs problémám a zenei szélsőségekkel, sőt én az a típusú hallgató vagyok aki képes Cannibal Corpse-ra is édesdeden szunyókálni (megtörtént eset), viszont a bombasztikusnak szánt tufa deathcore riffek kifejezetten idegesítenek.

Sajna a Loathe is belement ebbe a minél durvábban és mélyebben játékba, ahol a gitár megszűnik gitárként működni, cserébe böszme nagy öblös puffogás lesz az egész, amit aztán még jól átküldenek egy dubstep csináló gépen is. Pedig enélkül is simán működne a dolog, illetve működik is, mert szerencsére a “B-oldalon” a tuskóságot már szofisztikáltabb dalokkal sikerült helyettesíteni (kivétel a lyukas kipufogó módjára zúgó-búgó Revenant).

A valóban Deftones-os Harder To Pretend a határvonal, addig kell átverekednünk magunkat a lemez első felét képező deathcore-os aknamezőn, aztán olyan szerzeményekben gyönyörködhetünk, mind mondjuk a Meet My Maker, ahol csak sikerült egy kevésbé bunkó, mégis korszerű gitárhangzást kikeverni. A másik szélsőséget a The Ladder képviseli, ami akár egy Wham! (!) nóta is lehetne, igaz engem jobban zavarnak a furkó deathcore attakok, mint ez a Last Christmas reminiszcencia. A fentebb beágyazott Fangs is a lemez jobbik arcát mutatja és hunyorítva a The Dillinger Escape Plan szoftosabb dolgaira emlékeztet, ami szinten nem rossz ajánlólevél.

Summázva, A Stranger To You a kreatív káosz, a melankólikus elszállások meg az egymásra hányt riffek és tempóváltások kissé tudathasadt gyűjteménye és mint olyan igazából több célcsoportot is kielégíthet. Részemről én most a líraibb oldalukra szavazok.