A Fekete Zajra nem azért megy az ember, mert húsz kedvenc zenekarát akarja négy nap alatt megnézni. Hanem mert kíváncsi. Hogy idén melyik lesz az a koncert, amiről hazafelé mindenki beszél majd, pedig a fesztivál előtt alig esett róla szó. Persze előre mindenki bejelöli, mit szeretne látni, aztán rendszerint valami egészen más ragadja magával. Ebben Sástónak is nagy szerepe van. Két koncert között nem egy poros placcon próbálod túlélni a hőséget, hanem a fák között sétálsz, leülsz egy hideg sörrel az árnyékba, és mire kezdődik a következő buli, már teljesen más ritmusban telik a nap. Persze nekem is megvoltak azok a nevek, amelyek miatt már hónapokkal a fesztivál előtt biztos volt, hogy ott leszek. Az Alcest és a Wolves In The Throne Room nemcsak a szerda, hanem az egész Fekete Zaj legjobban várt fellépői közé tartoztak nálam. Az pedig, hogy Aaron Weaver-t még egy interjú erejéig is sikerült elcsípni, még különlegesebbé tette nemcsak ezt az estét, hanem az egész fesztivált.

Az első nap programja ugyan papíron már jó előre összeállt, váratlan fordulatban azért így sem volt hiány. A brit Knives az utolsó pillanatban, logisztikai okokra hivatkozva lemondta a fellépését, a helyükre beugró Raised By Owls viszont azonnal ellopta a show-t. Az angol csapat grindcore-ja és death metalja eleve nem a legszokványosabb kombináció, de az egészhez társuló, teljesen agyatlan brit humor tette igazán emlékezetessé a koncertet. Miközben a színpadon folyamatosan ment a hülyülés, a dalok olyan erővel szóltak, hogy egy pillanatig sem lehetett komolytalanul venni őket. A Wolves In The Throne Room volt az első nap egyik legjobban várt koncertje. Kicsit tartottam attól, hogy a még világos ég és a kitartó hőség elvesz majd valamit az élményből, ráadásul az elején az ének hangosításával is akadtak problémák. Szerencsére ezt gyorsan sikerült rendbe tenni, onnantól pedig a zenekar hibátlanul hozta, amiért annyian vártak rájuk. A setlist nem a meglepetésekről szólt, inkább a biztos pontokra épült, de ez egy percig sem volt probléma. Pár szám után már egyáltalán nem számított, hogy még világos volt. Egyszerűen nagyon jó koncert kaptunk. Ha volt még buli, amelyet már a fellépők bejelentése óta vártam, az egyértelműen az Alcest fellépése volt. Neige zenekara két évtizede járja a saját útját, és a mostani turné is elsősorban a tavalyi Les Chants de l'Aurore anyagára épül. A közönség láthatóan nagyon vette az adást, nekem ugyanakkor hiányzott egy kicsit az Alcest black metalos oldala. Az utóbbi években egyre inkább a shoegaze-es, lebegős hangulat került előtérbe, és ez a setlisten is érződött. Ettől függetlenül élőben is nagyon jól szóltak ezek a dalok, csak szívesen hallottam volna valamivel többet a karcosabb, sötétebb Alcestből is.

A csütörtököt rögtön egy off program teszttel kezdtük, nevezetesen egy sörkóstolóval. Délután négytől hatig a Szent András söreit iszogattuk a negyven fok helyett a borospincében… Az alapozás tutin sikerült, irány a field, a meleg…A pince-lazulás után pont egy Linnea Hjertén koncert közepébe csöppentünk. A svéd énekesnő melankolikus, folkos dalai jó átmenetet jelentettek a nap későbbi zúzdája előtt. Pár szám erejéig kifejezetten jólesett leülni a fűbe és egyszerűen csak hallgatni az énekesnőt. Béke veletek!

A koncertek közül az Immolation vonzotta a legnagyobb tömeget, amin aligha lehet meglepődni. Már jóval a kezdés előtt gyülekezett a nép a nagyszínpadnál, és a koncert alatt sem nagyon maradt üresen hely az első sorok környékén. A New York-i veteránoknak nem volt szükségük különösebb körítésre, hogy működjön a dolog. Egy feszes, sallangmentes death metal koncertet kaptunk. A magyar Teeth Marks a kisebb színpadon tolta, és a kaotikus hardcore, metalcore és noise-os hatásokkal alaposan megdolgozta a közönséget. Nekem helyenként már kicsit sok volt ez a folyamatos intenzitás, de közben pontosan ettől működött a koncert. Ebben a műfajban nem is feltétlenül a finom árnyalatok számítanak, hanem az az energia, amivel a zenekar nekimegy a világnak, hogy mindenki seggét szétrúgja. A kisebb színpad előtt végig nagy volt a mozgás, a banda pedig egy pillanatra sem vett vissza a tempóból. A nap legkellemesebb meglepetését számomra viszont egyértelműen a Hecatoncheir jelentette. Elvárások nélkül foglaltunk helyet az első sorokban, ehhez képest az egyik legerősebb koncertet adták aznap. A black metaljukban volt elég súly, kellő hangulat, amivel egyértelműen felkerültek a “nagy felfedezettek” listájára. Remélem, látom még őket élőben. A napot végül a német Coltaine zárta, legalábbis nekünk. A zenekar atmoszférikusabb pillanatai mellett nekem elsősorban a karcosabb részek működtek, azok igazán nagyot szóltak élőben. Jó kis éji zene volt és nekünk ezzel csütörtököt is mondtak, tipli a hűvös szobába. Végül ezen a napon legalább annyit adtak azok a zenekarok, akiket nem terveztünk be, mint azok, akik miatt eredetileg elindultunk.  

Péntekre a hőség már rendesen berúgta az ajtót és nálam is kezdte szedni az áldozatait. Nem volt olyan egyszerű a hűvös szobából nekilódulni a 38 fokos melegbe… Az Eclipse of The Sun már javában játszott, mire odaértünk, így gyakorlatilag menet közben csatlakoztunk a hazai banda koncertjére. Majd hamarjában a death és thrash metal határán mozgó osztrák Darkfall buzdította az osztálykirándulásra összegyűlt rajongókat egy kis ökölrázásra. A zúzdából egy kis irányváltással a The Devil's Trade koncertje következett, amit nagyon vártam…de valahogy most nem működött nálam a dolog. A réten, a tűző napsütésben ülve pont az az extra hiányzott, ami máskor annyira magával tud ragadni Makó Dávid zenéjében. Nem a produkcióval volt a gond, egyszerűen ezúttal nem talált el úgy, ahogy korábban. Szóval vissza a zúzdába, ahol az Agregator adta a talpalávalót. Valószínűleg már több mint egy évtizede láttam őket utoljára. Ezúttal egy magabiztos, összeszedett zenekart láttunk a színpadon. Jó volt a koncert, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem néhány kíváncsi néző álldogál a színpad előtt, hanem egy olyan közönség, amelyik kívülről fújja a dalokat.

Kæry Ann nevét a fesztivál előtt nem ismertem, és sokat nem is tudtam a munkásságáról. A Fekete Zaj lejátszási listáján futottam bele, ahol néhány szám után rögtön megkapta a „látni kell” plecsnit. A sötét hangulatú, az itiner szerint shoegaze és doomgaze hatásokból építkező dalok élőben is működtek, ráadásul a gitárok is jóval hangsúlyosabban szóltak, mint amire előzetesen számítottam. Elvárások nélkül érkezetem, aztán végül a koncert végéig ott maradtam. Eivør zenéje nem feltétlenül az én világom, de nagyon kíváncsi voltam, milyen élőben. A koncert végére nagyjából meg is kaptam a választ. A feröeri énekesnő különösebb sallangok nélkül is végig lekötötte a közönség figyelmét, a dalok pedig élőben jóval erősebben működtek nálam, mint lemezen. Nem ez volt a fesztivál legkeményebb koncertje, de kétségkívül emlékezetes marad az, ahogy a hangulatával beszippantotta a Mátrát. A napunkat végül a Sear Bliss zárta. Az ilyen koncerteknél mindig rájövök, hogy mennyire egyedi zenekar a hazai színtéren. A fúvóssal megtámogatott black metal még ennyi év után sem hangzik hétköznapinak. A koncert középpontjában egyértelműen a harmincéves Phantoms állt. Külön érdekesség volt, hogy két dal erejéig korábbi énekesük, Tamás is beszállt a vokálba. Az este ugyan nem alakult teljesen zavartalanul, akadt néhány technikai probléma, és időnként azt lehetett érezni, hogy nem működik minden olajozottan. A Sear Bliss viszont remekül uralta a helyzetet és koncert erejéből ez nem sokat vett el és végül egy nagyon fasza kis buli kerekedett a kerek erdőben. 

A szombaton már rendesen beütött a fáradtság és a felhozatalban sem voltam feltétlenül biztos, kivéve az ukrán-germán Machukha peformanszában. Persze előtte sem volt üresjárat, a veterán amerikai Novembers Doom hozta a tőle megszokott súlyos death/doom hangulatot, a Psycho Mutants pedig ismét bebizonyította, hogy a horror punk és a rock and roll ma is remek párosítás. Az izlandi Agent Fresco teljesen más világot képviselt, de a progresszív, dallamos dalok élőben is működtek, és láthatóan sokakat a színpad elé vonzottak. Az énekkel voltak problémáim, de tudom, hogy ez az előadás része, szóval próbáltam ráhangolódni, de nem annyira ment. Az a jó a Zajban, hogy gyakorlatilag a negyedik napra olyanná válik a tömeg, mint egy nagy család. Mindenki ismer mindenkit, simán…A napot, és tulajdonképpen a teljes fesztivált nálam a ukrán-német Machukha zárta. A zenekar black metalja bőven merít a népzenei hatásokból, élőben pedig legalább annyira performansz volt az egész, mint koncert. Az ember vagy az első pillanattól ráhangolódik erre a világra, vagy teljesen értetlenül áll előtte. Nálam működött a dolog. Furcsa, nyugtalanító és néha egészen hipnotikus volt az egész produkció, pont olyan, amilyenre egy Fekete Zajon számítani lehet.

Számomra ezzel ért véget az idei Fekete Zaj. Az Alcest és a Wolves in the Throne Room miatt indultam el Sástóra, de végül legalább ennyire megmarad bennem a Raised By Owls, a Hecatoncheir vagy éppen Kæry Ann és Machukha koncertje is. Talán ettől működik ennyire jól ez a fesztivál: mindig akad néhány zenekar, amelyet eredetileg nem ezért az egy koncertért utazol el megnézni, mégis ezekről beszélgetsz hazafelé a legtöbbet. Lehet, hogy nem az idei volt a legerősebb line-up, de mégsem volt egyszer sem hiányérzetem.  Mert a Fekete Zajt nem csak a plakátra felírt nevek teszik azzá, ami. Hanem az a közeg, amit évről évre sikerül megteremtenie. Itt a zenekarok ugyanúgy lesétálnak a kajás standhoz, beállnak a sorba egy hamburgerért vagy sörért, mint bárki más. Délután még összefutsz velük a fák között, este pedig már a színpadon tolják. Nincsenek pózok, nincs rocksztárkodás, nincsenek baszott nagy kordonok, minden olyan természetes.

Ugyanez igaz a közönségre is. Ritkán találkozni ennyi jó arccal egy helyen. Négy nap alatt egyszer sem éreztem azt a tipikus fesztiválos feszülést, a lökdösődést vagy azt, hogy valaki azért van ott, hogy másokat osszon vagy kinevessen. Ha segítség kellett, mindig akadt valaki. Ha meg csak leültél egy sörrel, előbb-utóbb úgyis szóba elegyedtél valakivel.  Ettől a Zaj tényleg inkább közösségnek érződik, mint egyszerű fesztiválnak. Non plus ultra, hogy még a sörcsapok is ezt a szemléletet tükrözik. Nem valamelyik multicég kötelező lagerét issza mindenki aranyáron, hanem két kurva jó magyar kraftfőzde söreit. Lehet, hogy apróságnak tűnik, de szerintem egyáltalán nem az. Pont az ilyenekből látszik, hogy a Fekete Zajon nem csak azt akarják, hogy jól érezd magad. Hanem tényleg jól is érzed magad.