Soha ne mondd, hogy soha! Bármi megtörténhet. Így alakult az is, hogy hosszú kihagyás után a Faith No More újra színpadra fog állni. Noha a banda körüli aktuális dolgokról nem oszthatott meg információkat, Billy Gould, a zenekar basszusgitárosa, a jövőre harmincöt éves Angel Dustról és a múltról is jókedvűen mesélt! 

RS: Jövőre 35 éves  az Angel Dust. Mit hallasz ma azon az albumon, amit akkoriban még nem tudtál hallani?

Bill: Mit hallok én most? Érdekes kérdés. Számomra most nagyon kezdetlegesnek tűnik az album. Olyasminek érződik, amit nagyon régen csináltam, ezért amit leginkább hallok rajta, az az, hogy milyen fiatalok voltunk. Akkoriban az emberek még csak olyan dolgokkal kísérleteztek, mint a sampling, ez egy újfajta technika volt, amit ma már mindenki ismer. Mi egyszerűen hangokkal játszottunk, és új dolgokat próbáltunk ki, amelyek érdekesnek tűntek. Most pedig visszatekintve az egész egy nagyon régi korszaknak érződik számomra. 

RS: Annak idején az Angel Dust sok ember számára furcsa lemez volt. Ma viszont klasszikusnak és úttörő albumnak számít. Szerinted mi változott az évek során?

Bill: Ó, minden megváltozott. A világ változott. Az Angel Dust turnéjával jártunk először Magyarországon. Az 1991-ben vagy 1992-ben volt? Nem is emlékszem pontosan, de azt hiszem ‘92-ben volt. Ez éppen akkor történt, amikor az Angel Dust megjelent, nagyjából ugyanebben az időszakban. Gondolj bele, milyen volt akkoriban a világ ezzel a zenével. Teljesen más hely volt. Nagyon jó érzés, hogy az emberek még mindig hallgatják ezt a lemezt, és szeretik ezt a zenét. Nem halt el, még mindig él. Van egy fiatalabb generáció, amelyik hallgatja, és szerintem ez fantasztikus. De azt gondolom, hogy minden megváltozott. Ez egy teljesen más világ és egy teljesen más univerzum. 

RS: Van olyan része az albumnak, amit 35 évvel később is meghallgatsz, és azt gondolod: „Fogalmam sincs, hogyan csináltuk ezt”?

Bill: Egy kicsit. Egy kicsit igen. De nem hallgatom olyan sokat. Azt hiszem, amikor elkészültünk vele, és már maga az album volt, egyszerűen elengedtem. Nyilván élőben eljátsszuk a dalokat, de magát a lemezt soha nem hallgatom.

RS: A saját diszkográfiátokból melyik anyag áll a legközelebb hozzád?

Bill: A saját albumaink közül? Mindegyik annyira különböző, hogy lehetetlen lenne egyet mondani. Folyamatosan változik, kedv és hangulat kérdése, hogy éppen melyik.

RS: És mennyire volt az Angel Dust az Epic sikere által kiváltott reakció?

Bill: Nem a sikerre adott reakció volt. Inkább arra reagáltunk, hogy milyen hosszú ideig játszottuk ugyanazokat a dalokat élőben. Eljutottunk arra a pontra, hogy valami teljesen más irányba akartunk menni, mert nagyon kényelmessé vált számunkra az egész, és az ismétlődés, a folyamatos turnézás miatt minden kezdett egyfajta formulává válni. Emiatt pedig egyre kevésbé volt érdekes számunkra. Tehát amire az Angel Dust valójában reakció volt, az nem az Epic sikere, hanem az, hogy megpróbáltunk új irányt és új helyet találni magunknak, ahol ismét izgatottan és lelkesen tudunk zenét csinálni.

RS: És szerinted mi veszélyesebb egy zenekarra nézve: ha túl sokáig maradnak együtt, vagy ha túl sokáig maradnak külön?

Bill: Szerintem mindkettő veszélyes, és mi mindkettőt megtapasztaltuk. Szóval nem gondolom, hogy az egyik rosszabb lenne a másiknál. Szerintem ez olyan, mint hogy a rák nem rosszabb egy végstádiumú szívbetegségnél,  mindkettő ugyanolyan súlyos. De azt is gondolom, hogy ezek elkerülhetetlenek, ahogy a halál is az élet elkerülhetetlen része. Nagyon nehéz úgy hosszú időn keresztül egy zenekarban lenni, hogy az ember ne találkozzon ezekkel a problémákkal.

Fotó: Réti Zsolt

RS: Van valami a régi Faith No More-ból, amit semmiképpen nem szeretnél visszahozni a mai napokba?

Bill: Ó, amit nem szeretnék visszahozni? Ha megnézed, kik voltunk és mit csináltunk, minden lemez különbözött az előzőtől. Szóval zenekarként rengeteg személyes és zenei változáson mentünk keresztül. Azt gondolom, hogy mindegyik fontos volt ahhoz, hogy most ott legyünk, ahol vagyunk. De egyik korszakhoz sem szeretnék visszatérni. Szerintem megéltük őket, és most már magunk mögött hagyhatjuk ezeket az időszakokat.

RS: Volt valaha olyan konfliktus a zenekar történetében, amire most visszatekintesz, és azt gondolod: „Valójában szükségünk volt erre”?

Bill: Nos, érdekes kérdés. Ezt többféleképpen is lehet nézni. Azt hiszem, akkoriban valószínűleg sokkal fiatalabbak voltunk, ezért a konfliktusaink nagy része kevésbé érett módon zajlott, és valószínűleg jobban is kezelhettük volna őket.De ha most visszatekintünk arra, hogy már több mint 40 éve együtt vagyunk, akkor azok a döntések, amelyeket meghoztunk, mind részét képezik annak a történetnek, amely eljuttatott minket oda, ahol ma vagyunk. És azt gondolom, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy most itt tartsunk. Úgyhogy nem kérdőjelezem meg utólag ezeket a döntéseket. Azt hiszem, vannak dolgok, amelyek miatt rosszul érezheted magad, ahogy alakultak, és talán egy kicsit bánod is őket. Például azt gondolhatod: „Kár, hogy ezt nem tudtuk inkább így vagy úgy csinálni.” De szerintem nem lennénk ott, ahol most vagyunk, ha nem csináltunk volna meg mindent úgy, ahogy tettük. Úgyhogy elfogadom őket.

RS: Van olyan reakció a közönség részéről, amit még 30 évvel később sem tudsz teljesen megérteni?

Bill: Hát, ez nehéz ügy. Úgy értem, amit a közönség Faith No More-ként lát, és amit én Faith No More-ként látok, az két teljesen különböző dolog. Az én tapasztalatom teljesen más, mint a közönségé, így sok olyan dolog van, amit máshogy kell vizsgálni és nem feltétlenül értek, de elfogadok. A közönség reakciói gyakran nagyon meglepnek. Évekig játszottunk, és most az Angel Dust-ról beszélünk, hogy milyen nagyszerű lemez volt. De annak idején mindenki azt gondolta, hogy ez egy kudarc. Olyasmiket hallottunk, hogy: „Miért csinálnak ilyen furcsa zenét? Miért teszik tönkre a karrierjüket?” Ezt hallottuk akkoriban. És a közönség nagy része sem igazán értette ezt a zenét akkor. Most pedig mindenki ezt akarja hallani. És ez engem is meglep. Jó értelemben. De semmi ilyesmire nem számítottam volna.

RS: És ha a Faith No More teljes diszkográfiájából csak egyetlen dalt tarthatnál meg, melyik lenne az?

Bill: Annyira különbözőek. Nem hiszem, hogy tudnék választani. Mindegyik más. Mindegyik más célt szolgál, mindegyiknek más a szerepe. Olyan ez, mintha azt kérdeznéd: ha életed végéig csak egyetlen zöldséget ehetnél, melyik lenne az? Nem tudom. Tényleg nem tudom.

RS: A pandémia idején készült egy képregény is a Faith No More-ról, amelyet Dudich Ákos hozott össze. Milyen érzés, hogy képregényfigurák lettetek?

Bill: Őszintén? Szerintem nagyon klassz dolog. Ákos nagyon rendes srác, imádom a képregényt, meg amit összehozott, ezt nagyon értékelem! Nagyon meglepett, amikor kézhez kaptam a sajátomat, és tényleg nagyon király!

RS: És ha a basszusgitárod beszélni tudna, mit árulna el rólad?

Bill: Hmm…Az én basszusgitárom olyan, mint egy teherautó. Vagy mint egy sportkocsi. Vannak, akik... nem is tudom, rengetegféleképpen lehet egy hangszert kezelni. Az enyém egy teherautó. Egy nagy platós pickup, aminek a hátulján nagy darab szarokat szállítok. Nagyon keményen hajtom, keményen dolgoztatom, és rendesen elbánok vele. Úgyhogy úgy kell megépíteni, hogy kibírja ezt a bánásmódot. És pontosan ilyen. Egy eszköz. Szóval én így tekintek rá. Ha beszélni tudna, nem is tudom... úgy bánok vele, mint egy teherautóval. Nem tudom, mi jót  mondana.