Marilyn Manson ma már nem csak egy felvett személyiség, nem csak egy zenekar, hanem egy hatalmas brand, ami még mindig meg tudja babonázni az embereket. A kérdés az, hogy vajon van-e még elég lendület a második fejezetben, hogy tovább vigye a céget. Megérkezett két év után az új Marilyn Manson lemez. Itt van a One Assassination Under God – Chapter 2.

2024-ben Manson hatalmasat gurított és ismét visszatért az élők sorába. Brian Hugh Warner ötvenöt évesen egy olyan lemezzel jelentkezett, ami felidézte a legszebb időket a rajongókban. Legalábbis bennem biztos, hiszen az elejétől a végéig imádom a One Assassination Under God – Chapter 1 lemezt, ami 2024-ben nálam a legjobb alkotás volt. Ha a papírforma nem csal, akkor Mansonnak még a következő lemeze jó lesz és utána majd megint jön egy-kettő-három laposabb lemez, noha mai fejjel az Eat Me, Drink Me sem olyan vészes. Ellenben én ezt figyeltem meg, hogy a shock-rocker kihoz mindig két eszméletlen jó lemezt, és utána egy kicsit megfárad, kell neki ilyenkor a pihenés. A név alapján joggal gondolhatjuk, hogy az új anyag a 2024-es lemez folytatása, azonban nekem van egy olyan érzésem, hogy ez nem igaz.

Sokkal inkább érzem azt, hogy a One Assassination Under God egy duplalemezes album lett volna, amit aztán kettévágtak. Hangzásban és a dalok hangulatában is teljesen ezt érzem. Nyilván nem lehetett két évvel korábban visszatérni egy iszonyat hosszú anyaggal, mert egyszerűen unalomba fulladt volna, hiába van tele jó dalokkal, nem tudta volna a felgyorsult világ gyermeke úgy befogadni, mint ezzel a megoldással. De jól is tette a megszépült Antikrisztus, hogy így tett, hiszen két évig folyamatosan fenn tudta tartani a figyelmet, és mindenki arról beszélt, hogy „Manson milyen remek formában van” Ez a megoldás hozzájárult ahhoz is, hogy két évig tudott egy lemezzel simán turnézni és a közönség még azt sem róta fel neki, hogy csak két dalt játszik az „új anyagokról” A gépezet zakatol, halad előre és rengeteg helyen teltház előtt suttogja a füledbe, hogy milyen gyönyörű is vagy. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy remekül felépített marketinggépezet! Kicsit féltem ettől az új lemeztől. Miért? Mert az első része tökéletes, nem tudok hol belekötni, nem tudok egy hangot, ami felesleges vagy unalmas lenne azon a lemezen. Éppen emiatt túl magasan van most a léc, szerintem. Sokkolni már két évvel ezelőtt is felesleges lett volna, meg pláne ma már hova, miközben a különböző platformokon olyanokat látsz, amiket húsz évvel ezelőtt még simán fenn akadtál volna, ma meg már természetes. Ilyen szempontból a shock-rocker szó már nem is érvényes rá, de akkor mi érvényes Mansonra? Milyen a mai Marilyn Manson?

Már az első hallgatásnál beigazolódott, amit korábban is írtam. A két lemez dalai egészen biztosan egy időben lettek rögzítve, nem telt el másfél vagy két év, de hogy is telhetett volna, ha jóformán folyamatosan turnén volt Manson? Ebből kifolyólag érezhető, hogy erre az albumra kerültek fel a B oldalas dalok, amik az előző lemezről lemaradtak. Igazi agresszív, sötét félelmet keltő megnyilvánulás a Front Toward Enemy-n kívül nincs is a lemezen. Sokkal inkább lassú, melankolikus témák, de azok sem olyan erős kivitelben, mint mondjuk Secrets Within. Amivel próbál durvább lenni az anyag, hogy többször is iszonyatosan el van torzítva Manson hangja. Innentől kezdve, Kovács Krisztián és a Fish! többet, szerintem nem mondhatja magára, hogy pop-metal, mert az igazi pop-metal ez a lemez. Hiába vannak torzított gitárok, ez sokkal inkább egy könnyedebb, popposabb anyag lett. Vannak pillanatok, amikor szépet villant egy-egy dal, de nem tudok egy dalt sem kiemelni úgy, mint az előző anyagról. Amikor pedig elkezdenék élvezni egy-egy riffet, egy megoldást, akkor jön valami totálisan sablonos megoldás. Pedig az Unalive még reménnyel indítja a lemezt. Az ordítások és a megfáradt énekek remekül találkoznak, illetve a gitártémák is teljesen megbabonázzák az embert. A Don’t The Answer Door-nál már kezdi érezni a hallgató, hogy azért valami kellene, és ilyenkor húzza ki a csávából, vagyis az unalomból az embert a már említett Front Toward Enemy. A dal, amely elsőre nem fogott meg, ilyen tálalásban azonban nagyon is tetszett. Ellenben hiába énekel temetőről, virágokról, szárnyakról az All The Vilest Things-el elindulunk az egyhangúság lépcsőjén lefelé. Az akusztikus kiállás miatt pláne értelmet nyer a pop-metal jelző. A None of The Sun tökéletes választ ad arra, hogy a legutóbbi turnéra miért is a VOWWS kísérte el a zenekart. A dal címe alapján a legjobban a Lucifer’s Teardrop tételt vártam, de csalódnom kellett, hiszen egy The Cure dalt kaptam, ami pedig totálisan távol áll tőlem. Ennél a pontnál engedtem el a dolgokat. Ez a lemez egyszerűen nem nekem szól. A The Arsonist még próbálkozik, hogy megijesszen, de itt már nem igazán megy neki. A korábban megismert Exit Wound itt már nincs is rám olyan hatással, mint korábban. Noha, okos húzás volt, hogy ezzel a dallal kezdték el reklámozni az új lemezt, hiszen így olyanok is előrendelték, rápörögtek, akik imádták az előző anyagot. Más dallal ez nem sikerült volna. Abban biztos vagyok, hogy ha bármelyik másik dallal indult volna a promóció, akkor fele ekkora figyelmet sem kapott volna a lemez. A lemezt végül az Enantiomorph zárja.

Kicsit olyan érzésem van, mint az Eat Me, Drink Me idejében. Hatalmas siker után vártunk valami különlegeset, noha akkor is tudtuk, hogy ugyanazt nem lehet megismételni. Manson teljesítménye élőben újra szárnyal, azonban a stúdiós munkájával sokkal kevesebbet ad, mint két évvel ezelőtt. 2024-ben még hezitálni kellett, hogy Manson az első vagy a második legyen az éves TOP10-es listán, idén viszont az is kérdéses, hogy vajon valami csoda folytán becsúszik-e a tizedik helyre.