A North Sea Echoes Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes mellékprojektje, a szinte váratlanul érkező How to Cast a Shadow a második lemezük.
Jim és Ray leginkább a Fates Warningból ismertek, de amíg az anyazenekar határozatlan idejű pihenőjét tölti, több más projektben is részt vesznek. A North Sea Echoes-ban történetesen együtt, így két kérdés is adja magát. Miért nem a jobban csengő Fates Warning név alatt dolgoznak, illetve, mennyiben más a NSE? Az elsőre Jim azt a választ adta, hogy jelenleg más irányokban mozgolódik, és ezek a dalok nem illenének a Fates világába. Azt már én teszem hozzá, hogy a zenekar többi, másfelé szintén aktív tagja nem is vett részt ebben a projektben.
Ami azt illeti, ez valóban más irány, ezzel rá is térünk a második kérdésre. Az itt hallható zenét csak zsírral vastagon bekent cipőkanállal lehetne a progmetal skatulyába erőltetni. A How to Cast a Shadow dalai lassú, elmélkedős darabok, amikbe Jim nagy ritkán bele-beleröffent egy kis ritmusgitárt. A hangkép gazdag és rétegzett, a két domináns alkotóelem pedig Ray énekhangja és Jim elektronikus effektjei. Ez a megszólalás a rock-metal fülek számára továbbra is túl „villanyos” lesz, miközben az előző album világánál egyszerűbb felépítésű. Az ének ezúttal tiszta és effektmentes.
Az új dalok az előző albumon kijelölt ösvényen haladnak, néhány kisebb finomhangolás után. A legfontosabb, jól hallható fejlemény, hogy a dalok nagyjából felében hagyományos, akusztikus dobok szólnak, Dennis Leeflang játékával. Az interjúkban is említett súlyosabb megközelítést én nem érzem annyira, hacsak nem arra a néhány elejtett riffre gondoltak. Ezek jól ellenpontozzák a levegős megszólalást, hangzásukkal pedig a 80-as évek US-metal csapatait idézik. Ők ezt úgy fogalmazták meg, hogy a második nagylemez a North Sea Echoes identitásának kiterjesztése, benne vannak az eddigi zenekaraik hatásai, miközben egyikhez sem hasonlít igazán. Háromféle karakter adja egymásnak a stafétát a lemezen: az éteri-lebegős, a hagyományosan rockos(abb), és az elektronikusan lüktető. És ezek mindenféle permutációi, sűrűn átszőve melankóliával, amit elsősorban az ének táplál.
A lemezt indító A Time of Innocence and Purpose elején kluttyogós, bő másfél perces intró teremt emelkedett hangulatot, majd amikor Ray belép az első versszakkal, kész a libabőr. A kettes Enjoy the View a lemez „slágere”, ez vezette fel a kislemezek sorát is. Fogós hard rock téma dallamos refrénnel, briliáns énekhanggal. A meglepetésdal az All Fell Away, ami minden összetevőből felvonultat valamennyit: pár pillanatig húzzuk a szánkat a lakossági tuc-tuc alapok miatt, de ezt gyorsan feledteti az ének, majd Jim rálép a torzítópedálra. Persze csak egy rövidet, hogy máris átadja a rivaldafényt néhány érdekesebb effektnek. A dal mindössze négyperces, de hagyományos verze-refrén felépítésben ne is gondolkodjunk. Hullámszerűen váltakoznak az alkotóelemei, majd egyszer csak vége lesz.
Rendhagyó és kifinomult album ez a műfaj kultikus alakjaitól; igazi rétegzene a kiválasztott keveseknek, ahogy a zenesznobok mondják. Mégsem tudok maradéktalanul lelkesedni, és nem érzem azt, hogy rá akarom beszélni a kedves olvasót, hogy feltétlenül ismerkedjen meg vele. A legfőbb gondom, hogy hiába rövid (10 dal 41 percben), a saját karaktere végül maga alá temeti. Az általános atmoszféra annyira erőteljes, hogy a legtöbb dal nem tud kiemelkedni a masszából. Nincs meg a flow, nem érzem, hogy most valami jó történik velem. Hagytam neki időt, rápróbáltam különböző szituációkban, de a vége mindig az lett, hogy köszönöm, ennyi elég volt. Az meg nem sok jót jelent, ha egy albumot nem akarunk újra elővenni, miközben azzal takarózunk, hogy „hangulat kell hozzá”.
Itt éreztem azt is, hogy Ray nem végezte el teljesen a házi feladatot, és az énektémák egy részét rutinból oldotta meg. Mivel a gyengébb pillanatokat a második félidőre hagyták, leül a hangulat, és húzza magával a hallgatót is. Az A-oldali sorminta megismétlődik, csak eggyel halványabb árnyalatban színezték ki. Már majdnem elkészültem ezzel az ismertetővel, amikor Rattlehead18 kolléga elküldte nekem a német Metal Hammer aktuális táblázatát, ahol a lemez a középmezőny alján végzett 3,8-as átlaggal (7 pontból) – szóval ezúttal vegyes a kritikai fogadtatás.
Két ekkora kaliber nyilván még fogadásból se tudna gyenge nótákat írni, de a végére telítődünk a sok melankóliával és az egybeolvadó témákkal. Ha a Fates Warning univerzum minden oldalhajtását meg akarod ismerni, ne maradjon ki a How to Cast a Shadow sem, ugyanakkor saját jogán ez most nem egy kihagyhatatlanul fontos lemez. Vagy legalábbis nem való mindenkinek, hiába hallatszik, mekkora zsenik készítették.
