A Mastodon komoly változáson ment keresztül. Egyértelmű, hogy a Marrow Deep egy rendkívül fontos lemez a zenekar történetében. De vajon Brent Hinds nélkül megugorják a lécet? Lesz a zenekar még olyan nagy, mint a Crack The Skye után? Mit is rejt a borító? Mire számíthatunk? Nézzük meg!
Sokszor elmondtam már, és ezután is el fogom mondani, hogy a különböző albumok borítói számomra nagyon fontosak. A Mastodon azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek többségében zseniális coverjei vannak, amiket érdemes újra és újra megnézni. Az új anyag borítója valahol továbbviszi a Hushed and Grim vonalát, de mégis merőben más, és tele van apró utalásokkal.Ilyen például az is, hogy az élet fonalát, ami két szimbólum (glyph) körül tekereg. A zenekar minden albumhoz készített hasonlót, aminek az igazi jelentése soha nem lett megerősítve. A szimbólum amúgy a Once More ’Round the Sun albumhoz készült, és gyakran az idő körforgásával, az élet ciklusaival és az újjászületéssel hozzák összefüggésbe. Mivel ez az első lemez Brent Hinds gitáros nélkül, így ez a szimbólum és ez a fonal, amit elvágnak, még komolyabb jelentőséggel bír. Ezek mellett láthatunk a földön több elsüllyedt hajót is, amik egyértelműen a Leviathan-hoz vezethetők vissza. Ugyanígy több színes lepkét is láthatunk a képen, amelyek szintén az újjászületést szimbolizálják. A sötétséget ábrázoló denevér, bal oldalt pedig a fáklyával a kezében lévő alak szabadjára engedi a fecskét (?). A középső alak pedig egyértelműen a megnyugvást, a békét szimbolizálja. A kép alján található koponya és karok, amik félig halfarokra emlékeztetnek, pedig még jobban rátesznek az egész összhatásra egy lapáttal. Én azt érzem, hogy azt akarják ezzel üzenni, hogy felül emelkednek a halálon. Sőt, így a kép nézegetése közben, a denevér alak feje alatt, a köpenyben, ha jobban megnézzük, ott van Brent arcképe is, illetve több arckép, gondolom, korábbi hozzátartozóké, akik már elhunytak. Amennyiben ez sem lenne elég, a Fekete Lagúna szörnye is látható, amiről azt kell tudni, hogy Brent egyik kedvenc klasszikus horror szörnye volt. Mindent egybevetve, ez tényleg egy nagyon érdekes borító, amin van mit nézni! Nem mellesleg pedig ugyanaz a művész, Paul Romano készítette az albumot, aki a Leviathan és a Remission borítóján is dolgozott korábban.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Abban biztos vagyok, hogy a zenekarnak emberileg fontos ez a lemez, de kereskedelmileg, szakmailag a következő anyag lesz az igazán meghatározó. Miért? A válaszom egyszerű. Erre a lemezre mindenki kíváncsi lesz, ellenben a következő anyagra csak akkor, ha ez jól sül el. Nézzük is meg, hogy mit tud ez a pár dal, ami rengeteg vendéget sorakoztat fel. Pár dal… közben meg a játékidő hatvanöt perc. Be kell vallanom, hogy ennyire még egy albumtól sem féltem. Tartottam tőle, hogy az egyik kedvenc zenekarommal mi lesz. Előzetesen nem minden dal nyerte el a tetszésemet, sőt volt, amit kimondottan rossznak gondoltam. Ellenben itt most megváltozott minden. Az előző lemez számomra roppant unalmas volt, de a Marrow Deep tele van érdekességekkel és meglepetésekkel. Troy-on és Brann-en énekügyileg, Billen pedig gitárszempontból nem volt még ekkora felelősség. Nem tudtam biztosan, hogy meglesz-e ugorva az a bizonyos léc. A hangzás miatt nem kellett félnem, az egy ilyen zenekarnál már alap, hogy jó. A dalok, amikből amúgy sok van, azok voltak a nagy kérdőjelek. Hogy Nick és João mennyit tesznek hozzá, vagy éppen vesznek el.
Sajnálom, de végig kell mennem a dalokon, nem bírom ki, hogy ne vesézzem ki mindet. A Barbarian Blood tipikus Mastodon-tamos megoldásokat sorakoztat fel, ami ad egy megnyugtató érzést a hallgatónak. Igen, itthon vagyok! Erre jönnek rá a gitárok, amik groove-osak, húznak, Brann éneke alatt pedig a már megismert progresszív stílust viszik tovább. Egy közepes tempóval megáldott dal, ami remek alapot képez az albumnak. Nem mellesleg a zseniális Ben Eller is szerepel az albumon. Ő volt az a srác, aki tavaly márciusban kisegítette a zenekart egy koncert erejéig. A Poisonous Weapons kereken öt perc hosszúságú, és remekül viszi tovább a hallgatót a megkezdett úton. Brann kimondottan sokat vállal magára a dalban.
A harmadik dal már ismerős lehet mindenkinek, és ezzel meg is érkezik az első húzósabb tétel. A Your Ghost Again nekem már első hallásra is tetszett, noha a környezetemben sokan mondják, hogy sablonos. Engem valahogy mégis megtalál magának a dal minden hallgatás során. És pontosan érzem, hogy Brent ott volt valahol a sarokban. Vagyis azt is mondhatom, hogy pontosan tudom, mit éreznek a srácok. A nyáron volt hasonlóban részem.
A Snakes for Dinner volt az a dal, ami az előzetes dalok csapdájába esett. Nem tetszett magában, ellenben itt, hogy kap egy keretet, azt gondolom, hogy egy remek dal. Még úgy is bejön, hogy amúgy én Josh Homme hangját nem szeretem, sőt...egyenesen borzasztónak tartom. Remélem, nem sértettem meg minden QOTSA-rajongót… Amúgy érdekes, hogy a zenekar szerintem most minden korábbi albumából merít bátran ihletet, ami jól is áll nekik. Az Out Like A Lamb nyitótétele is pont ilyen, ami rengeteg korábbi album mágikus atmoszférájából lett összegyúrva. Nagyon tetszik, hogy a szinti nem tolakodik, hanem kellemesen belesimul a dalba. Amúgy ez szinte végig így is van az albumon. Nagyon nagy pluszt tesz a dalokhoz, hogy nagyobb szerepet kapott, vagy legalábbis jobban kibontakozhat.
Az In the Ruins-t boncolgatni sem akarom. Azok a riffek Troy énekével zseniálisak. Egyszerűen belefacsarodik a szívem, ahogy hallgatom. Nem mellesleg a klipje pedig tele van rengeteg utalással a zenekar történetére, csak ki kell nyitnunk a szemünket. A They’re Coming for You amolyan határmezsgye a Crack és a Once More albumok között. Érzem, hogy Bill meg akarja mutatni, hogy mire képes mint gitáros, és megy is neki! Noha kicsit későn érkezik az ének, ettől függetlenül is egy erős dalnak érzem. A Golden Spires már a címével elvarázsolt, Brann oda pakolja magát minden téren. Olyan dob témákat hoz, hogy csak pislogok, mondjuk, ilyenkor szükség van Troy-ra is, hogy addig daloljon ő egy kicsit. A Moth and Bone megint csak a szintitől lesz egy csoda, amit bármikor meghallgatok örömmel. Az egész dal olyan, mintha egy esti mese lenne. Csodaszép. Az A Vampire’s Demeanor már a vészjósló haranggal is keményen indul, aztán jönnek a vendégek… Nate Newton és Randy Blythe, akik szétszednek egyszerűen. Zseniális, amit művelnek ezzel a dallal. Azt sajnálom csak, hogy ezt jó eséllyel élőben nem lesz lehetőség hallani. Ezután pedig egy újabb csoda érkezik. A The Vanishing dal már attól is legendás lesz, hogy Geezer Butler játszik benne, de ha nem lenne elég, akkor a Gojirából beugrik még Joe, és a régi barátunk, Neil Fallon a The Clutchból. Már így önmagában is egy legenda a dal. Azonban a lassú témájú dal felidézi a Sabbath legjobb, könnyed pillanatait, illetve benne van minden, amitől csak imádni tudom. A könnyed Mastodon-hangulat, ami belengte anno a Jaguar God dalt, de mégis közben súlyt pakol az ember vállára.
Az albumot a The Three Fates zárja, amiben egy kicsit jobban elengedheti magát mindenki. Az album végéhez érve azt érzem, hogy ez egy zseniálisan jó anyag lett, amivel a zenekar és a három megmaradt alapító tag hűek az örökségükhöz.
