A Pure Reason Revolution több okot is adott rá, hogy beszélgessünk Jon Courtney-val. A zenekar debüt albuma idén húsz éves, nem mellesleg pedig hamarosan új lemezzel jelentkeznek. Kellemes hétfő esti beszélgetésünket a cikk további részében olvashatjátok. /Fotó: Valentin Ottone/
Az interjú előtt egy kis vicces élménybeszámoló. A nyár nem a vidám oldalát mutatta most nekem, így nagyon örültem, hogy a családdal eltudtam menni négy napra pihenni kicsit. Már első este belejöttem a lazulásba, elengedtem magam. A feleségem a kertben est megkérdezte, hogy mennyi az idő? 20 óra 54, de miért fontos ez most? Mert neked kilenckor interjúd van!
Soha nem felejtettem még el interjút és soha nem is maradtam le egyről sem. Hála a feleségemnek erről sem... Rohanás, gyors csatlakozás a WiFi-hez és indulhat is az interjú!
RS: Idén van az első albumotok megjelenésének huszadik évfordulója. Mi a legkedvesebb emléked abból az időszakból?
Jon: A Dark Third időszakára gondolsz? Vicces, hogy ezt mondod. Éppen most adtunk egy koncertet Montrealban, Kanadában, és az a srác, akivel ezt az albumot készítettük, Paul Northfield, eljött a koncertre. Most pedig Paul házában vagyok, ami Montreal északnyugati részén található, és éppen erről a lemezről beszélgettünk. Nagyon kreatív időszak volt. Sok ötlet az egyetemről származott. A The Bright Ambassadors of Morning az egyetemi projektem része volt. Aztán rengeteg koncertet adtunk Londonban, kaptunk egy lemezszerződést, felvettük az albumot Paullal, majd Chloe és Andrew is csatlakoztak, valamint a testvérem is. Szóval igazán jó móka volt az egész út: az egyetemi dalszerzéstől kezdve azon át, hogy azonnal elkezdtük játszani ezeket a dalokat Londonban, egészen addig, hogy végül stúdióban rögzítettük őket Paul-al, aki korábban a Rush-sal, a Gentle Gianttal és Courtney Love-gal is dolgozott a Celebrity Skin című albumon. Szóval nagyon kedves emlékeim vannak erről az időszakról, és most különösen jó újra látni Pault, és beszélgetni ezekről a felvételekről. Rengeteg szép emlék köt hozzájuk. Elég hihetetlen, hogy ez egy 20 évvel ezelőtti lemez.
RS: És a te szemszögedből mennyire volt más akkoriban a zenei színtér a maihoz képest?
Jon: Ez egy nagyon jó kérdés. Említettem, hogy Londonban voltunk, és amit akkoriban csináltunk, az az volt, hogy felvettünk egy dalt. Emlékszem, amikor befejeztük a Bright Ambassadors-t, azt hiszem, akkor fejeztük be az Apprentice of the Universe-t is. A Nemos and Tambos egy másik szám volt, szóval befejeztük a dalt, készítettünk egy CD-t, kiírtuk egy lemezre, és egyből felmentünk a Finchley Roadra, mert ott volt a legközelebbi postaláda. Aztán postára adtuk a CD-t egy londoni koncerthelyszínnek, vagy elküldtük egy lemezkiadónak. Kiírtuk ezeket a CD-ket, rögtön elmentünk, és feladtuk őket abban a reményben, hogy talán kapunk egy koncertlehetőséget. Szerintem manapság már senki sem csinál ilyet. Nem hiszem, hogy az emberek CD-ket írnak, majd elküldik őket lemezkiadóknak és koncerthelyszíneknek, abban reménykedve, hogy fellépési lehetőséget kapnak. Ez egy teljesen más világ a közösségi médiával és természetesen az internet térhódításával. Sőt, azt hiszem, még a Napster sem működött, amikor mi elkezdtük. Szóval ez egy teljesen más zeneipar, rengeteg új kihívással. De továbbra is inspirál a zeneszerzés, és továbbra is szeretek zenét írni.
/Fotó: Valentin Ottone/
RS: Hiányzik ez a korszak, amikor még CD-ket írtatok ki?
Jon: Azt hiszem, jó időszak volt. Nagyon kedves emlékeim vannak róla, de talán azért meglehetősen körülményes is volt. Rengeteg energiát kellett belefektetni. El kellett menned CD-ket venni, aztán időt kellett szánnod arra, hogy kiírd rájuk az anyagot, utána kellett egy boríték, be kellett csomagolni, írni kellett egy levelet, majd elküldeni egy adott embernek egy konkrét helyszínre. Manapság pedig, gondolom, egyszerűen küldhetsz egy üzenetet Instagramon vagy valami hasonlón, és csatolhatsz egy hangfájlt. Nem tudom, hogy jobb volt-e vagy rosszabb, de szép időszak volt, és emlékezetes maradt.
RS Személyesebb volt, nem?
Jon: Igen, pontosan. Akkoriban tényleg energiát kellett fektetned abba, hogy összeállítsd azt a csomagot, és elküldd annak az embernek, mondjuk, bármi is volt a neve, egy bizonyos camdeni koncerthelyszínre. Most viszont akár száz üzenetet is elküldhetsz egy óra alatt valakinek Magyarországra, valakinek Lengyelországba, valakinek Ausztráliába, bárhová.
RS: Már a megjelenése idején is rendkívül jelentős albumnak számított a debütáló lemezetek. Szerinted mi az erejének a forrása, ami miatt még ma, húsz évvel később is ennyire nagyszerű lemeznek számít?
Jon: Nem is tudom. Büszkeséggel tölt el, hogy valami, amit húsz évvel ezelőtt alkottunk, még mindig releváns 2026-ban. Ez nagyon jó érzés. Amikor elkezdtük, többféle hatás ért minket. Ott volt például a Pink Floyd. Mi más volt még a progresszív rockos hatások között? Talán a King Crimson, valószínűleg ők voltak a legfontosabbak a progresszív vonalról. Aztán volt néhány másik hatásunk, például a Nirvana és a Smashing Pumpkins. Emellett elektronikus zenei hatások is értek minket, például akkoriban DJ Shadow és a Massive Attack. Aztán ott volt a Beach Boys a vokális harmóniáikkal. Ezekből nagyjából egyenlő arányban merítettünk. Még az olyan zenekarokat sem ismertük akkor, mint a Dream Theater, fogalmunk sem volt róluk. Egyszerűen valami olyat akartunk létrehozni, ami modern hangzású. Nem akartunk olyasmit készíteni, ami pontosan úgy szól, mint amiket említettem. Egyszerűen összegyúrtuk ezeket a hatásokat, és úgy gondolom, hogy valami egyedit hoztunk létre belőlük. Szerintem egy művész számára fontos, hogy a saját egyediségére építsen, ahelyett hogy megpróbálna… Ha megpróbálsz valamit lemásolni, vagy megpróbálsz olyan jó lenni, mint valaki más, mindig alul fogsz maradni. Sokkal jobb arra törekedni, hogy valami egyedit hozz létre, mint arra, hogy valamit lemásolj. Mi mindig ezt próbáltuk csinálni. És remélhetőleg ez az, ami megkülönböztet minket másoktól.
RS: Amikor ma meghallgatod a Dark Third-öt, van rajta bármi, amit ma már másképp csinálnál?
Jon: Szerintem, nem. Jó emlékeink vannak róla. Sok mindent egy hálószoba stúdióban vettünk fel. Aztán amikor Paul megérkezett, azt mondtuk: „Na, ezeket a gitárokat vegyük fel újra, ezeket az énekeket is vegyük fel újra.” A háttérvokálokat viszont megtartottuk, mert azok jól szóltak. A dobokkal kapcsolatban korábban használtunk néhány dob loopot, de a dobok nem szóltak valami jól, ezért a dobokat egy komolyabb, profi stúdióban vettük fel, egy igazán jó helyen. Paul fantasztikus volt a dobok felvételében. Mi ebben borzalmasak voltunk, hiszen egyszerűen csak diákok voltunk, és fogalmunk sem volt arról, mit csinálunk. Igen, nagyszerű kombinációja volt ez azoknak az embereknek, akik dolgoztak azon a lemezen. Úgyhogy nem hiszem, hogy bármit is másképp csináltunk volna.
/Fotó: Valentin Ottone/
RS: És van olyan rész a lemezen, amit meghallgatva azt gondolod: „A fenébe, szerintem ezt ma már nem tudnám ilyen jól megírni”?
Jon: Azt hiszem, amikor bekerültünk ebbe a progresszív rockos világba, ahogy mondtam, ez egyáltalán nem volt valamiféle nagy tervünk az elején. Nem igazán ismertük a modern progresszív rockot, csak ezeket a régi nagy hatásokat. És valahogy egyszerűen belecsöppentünk ebbe a műfajba. Mondjuk úgy, hogy progresszív rockzenekar vagyunk, én pedig mindig szeretnék továbblépni. Nem akarok olyan előadó lenni, aki kétszer ugyanazt a lemezt készíti el. Azt hiszem, az új lemezzel még szélsőségesebb irányokba mentünk el. Valószínűleg ez a legnehezebb, legkeményebb lemez, amit valaha készítettünk. De vannak rajta nagyon könnyed, finom részek is. Minden egyes új lemez készítésekor más ember vagy. Minden új alkotói korszakban új hatások érnek, új élethelyzetek befolyásolnak, és én mindig arra törekszem, hogy valami egy kicsit mást hozzak létre.
RS: Amikor 2011-ben véget ért a Pure Reason Revolution, el tudtad képzelni, hogy valaha újra létezni fog a zenekar?
Jon: Nem, szerintem nem. Azt hiszem, tényleg úgy gondoltuk, hogy az volt a végpont. A Pure Reason Revolution után megcsináltam a Bullet Height projektet, majd amikor az a lemez megjelent, adtunk néhány koncertet. És egyszerűen volt bennem egy érzés: tényleg akarok még egy olyan lemezt készíteni, ami ilyen agresszív, indusztriális jellegű dolog? És egyszerűen nem éreztem úgy, hogy ezt akarom csinálni. Sokkal inkább természetesnek tűnt, hogy visszatérjek a Pure Reason Revolution-höz. Úgyhogy felhívtam Chloét, beszéltem Greggel, és megkérdeztem: „Mit gondoltok, csináljuk meg újra?” És azt mondták, igen. Így aztán lényegében minden újra elkezdődött.
RS: És mi volt az a konkrét pillanat, amikor rájöttél, hogy az új dalaitok valójában már Pure Reason Revolution dalok?
Jon: Visszatérve az első lemez körüli időszakhoz: volt néhány demóm, amit korábban készítettem. Aztán Greggel is összeültünk egy felvételi sessionre, és ez nagyon szórakoztató volt. Greggel sok éven át nem dolgoztunk együtt, de azonnal megvolt közöttünk az a fajta kreatív szikra. Olyan volt, mintha újra ott lennénk abban az egyetemi hálószobában, ahol annak idején azokat a demókat készítettük. Nagyon jó kreatív folyamat volt. Greggel nagyon jól ismerjük egymás zenei gondolkodását, ezért nagyon gyorsan tudunk együtt dolgozni. Mondhatjuk például, hogy: „Próbáljunk ki valamit, ami olyan, mint az Echoes középső része.” Vagy: „Tudod azt a King Crimson számot az In the Wake of Poseidon-ról? Csináljunk valami hasonlót.” Vagy: „Mi lenne azzal a Smashing Pumpkins-riffel?” Nagyon gyorsan megértjük egymást, és tudjuk, milyen hangzást keresünk. De hogy visszatérjek a kérdésedhez: akkor vált igazán Pure Reason Revolutionné, amikor Chloe felénekelte az egyik számot. És akkor hirtelen az volt, hogy: „Á, megvan! Rajta van az én hangom, rajta van Greg hangja, és rajta van Chloe hangja.” És akkor azt mondtuk: „Na, ez már Pure Reason Revolution.”
RS: Nem féltél attól, hogy újra életre keltitek a zenekart?
Jon: Tudod, azért nem vagyunk egy óriási zenekar, szóval nem igazán gondoltunk erre úgy…Nem a pénz miatt csináltuk, mondjuk így. Nem arról volt szó, hogy ez valami hatalmas pénzügyi lehetőség lett volna. Szóval azt hiszem, igen, ahogy mondtam, a Bullet Height után egyszerűen nagyon természetesnek tűnt, hogy visszatérjek egyfajta progresszív rockos irányhoz. És tényleg nagyon szerettem volna újra eljátszani a régi dalokat. Tudod, szerettük volna újra elővenni azokat a régi számokat. Az év elején pedig adtunk néhány koncertet Chloéval és ismét a testvéremmel a dobok mögött. És egyszerűen fantasztikus érzés volt 20 évvel később újra eljátszani ennek az albumnak a régi dalait. Nagyszerű volt.
RS: Amikor 2019-ben, az első koncerten újra a Dark Third dalait énekelted, mit éreztél?
Jon: Egyszerűen nagyon jó móka volt. Nagyon jól éreztük magunkat. És ahogy mondtam, még idén is, amikor újra összeálltunk Chloéval és a testvéremmel, mindenki imádta. Nagyon jó koncertjeink voltak. Szóval szerintem ezt újra meg fogjuk csinálni. Jelenleg a koncertzenekar egy kicsit változó felállásban működik, különböző tagokkal. De én csak szeretném továbbvinni ezt a projektet. Folytatni az új lemezek kiadását, és egyszerűen a lehető legjobbat kihozni belőle.
RS: És amikor Greg visszatért, úgy érezted, hogy ezzel valami körbeért a zenekar történetében?
Jon: Greggel mindig fantasztikusan érezzük magunkat együtt. Nagyon jó barátok vagyunk, és nagyszerű dalszerzői partnerség van közöttünk. Mindkettőt nagyon nagyra értékelem. És igen, a közös munkánk mindig nagyon szórakoztató.
RS: És Chloé korszakának lezárulta után másképp gondolsz a zenekarra?
Jon: Nem mondanám, hogy Chloé korszaka véget ért. Ahogy mondtam, februárban ismét adtunk néhány koncertet Chloéval. Az ajtó mindig nyitva áll előtte, ha szeretne valamit csinálni velünk. Jelenleg nagyszerű koncertzenekarunk van Annikával. Annika az utóbbi néhány lemezen is énekelt. De ki tudja? Lehet, hogy lesz olyan lemez, amelyen mindketten énekelnek. A februári koncerteken mindketten ott voltak, és ez fantasztikusan működött. Nagyon jó volt. De az embereknek megvan a saját életük. Más munkájuk van, más kötelezettségeik vannak. Ezt teljes mértékben tiszteletben tartom, és tisztában is vagyok vele. Mindenki azt fogja csinálni, amire éppen lehetősége van. Én pedig rendkívül hálás vagyok azért, hogy ilyen nagyszerű zenészek és emberek vesznek körül.
RS: És hogyan változtatta meg Annika hangja azt, ahogyan a dalszerzéshez viszonyulsz?
Jon: Azt hiszem, az egyik érdekes dolog az elején, amikor elkezdtünk Annikával dolgozni, az volt, hogy mennyire hasonló volt. Nagyon sok hasonlóság volt közte és Chloé között abban, ahogyan Annika hangja szólt. De Annika fantasztikus energiát hoz magával, amikor stúdióban dolgozunk. A koncertekhez is fantasztikus energiát ad hozzá. Nagyszerű ember. Chloéhoz hasonlóan vele is nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az utóbbi néhány lemez esetében általában Annika Berlinbe jött a vokálfelvételekre. Öt nap felvétel. Nagyon intenzív. De végigcsináltuk az egészet. Az összes éneket, az összes vokálharmóniát. És remélem, hogy a jövőben dolgozhatunk vele egy új lemezen is. És folytathatjuk ezt az egészet.
RS: Hogyan készítesz egy új albumot? Mi a módszered?
Jon: A módszer…Úgy értem, a lemezkiadó azt mondja nekünk: „Figyeljetek, élni fogunk az opcióval, és készítsetek még egy lemezt.” És akkor egyszerűen elkezdem. Általában már van néhány ötletem a számítógépen. Aztán csak dolgozom rajtuk apránként. Lépésről lépésre. A Pure Reason Revolution nem olyan zenekar, amelynek minden tagja összegyűlik egy próbateremben. Nem ilyen típusú zenekar vagyunk. Vagy egyszerűen én dolgozom valamin a számítógépen. Építgetem, építgetem, építgetem. Vagy Greggel dolgozunk együtt a számítógépen, és külön-külön vesszük fel a részeket. Az utolsó lemezen volt valami, ami egy…hmmm ..nevezzük jamnek. Ez Greg portlandi házának pincéjében történt. Greg és én voltunk ott, plusz néhány zenész, akiket ő ismert Portlandből. Ez nagyon szórakoztató része volt a folyamatnak. Az utolsó lemezen pedig több volt az együttműködés, több közös munka. Kevesebb olyan rész volt, amikor egyedül voltam a stúdióban. És több olyan dolog született, amelyben más zenészek is részt vettek. Ezt pedig nagyon élveztem.
RS: És miért lett a Terrifying Angels ennyire súlyos, kemény dal?
Jon: A Coming Up to Consciousness után, ami valószínűleg a legnyugodtabb albumunk volt talán ez volt az ellenkező irány. Tudod, az a lemez egy gyászidőszak után született, amikor elvesztettem a háziállatomat. Szóval igen, valószínűleg az volt a legnyugodtabb lemezünk. És azt hiszem, egy kicsit fel voltam húzva. Vagy inkább dühös voltam bizonyos reakciók miatt. Akár a sajtó, akár néhány rajongó reakciója miatt. Tudod, olyanokat mondtak, hogy „nincsenek benne riffek”, „nem progresszív”, és hasonló dolgokat. Volt bennem egy kis tűz. Úgyhogy rögtön leültem, és nagyon gyorsan megírtam a Spin Like Fire-t. És amikor elkészült az a szám, az volt az érzésem, hogy ez határozza meg, milyen irányba fog menni ez a lemez. Keményebb lesz. Egy kicsit dühösebb lesz.
RS: Ha a Terrifying Angels egy metafora, szerinted mit jelképez?
Jon: Az elvárások kifordítását, az elvárások megfordítását jelképezi.
RS: Ez az egész arról szól, hogy a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
Jon: Igen. Lényegében arról, hogy valami, ami félelmet kelt bennünk, valahogy mégis képes vezetni minket. Vagy hogy valami, ami szerelemként kezdődik, végül pusztulássá válhat. Vagy például… A minap jutott eszembe egy másik gondolat: a siker. Volt néhány célom az életben, amit szerettem volna elérni. Nem is feltétlenül a „siker” szó értelmében, hanem bizonyos dolgok, amelyeket meg akartam valósítani. Azt gondoltam, hogy majd sikeresnek fogom érezni magam, amikor elérem ezeket. Aztán amikor ténylegesen elértem őket, csak egyfajta ürességet éreztem. Nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Szóval rengeteg ilyen ellentmondás van a lemezen. Az elvárások megfordítása, kifordítása jelenik meg újra és újra. A Terrifying Angels pedig ennek a metaforájává válik. Ennek az elvárásfordításnak a metaforája.
RS: Mi a története a Hold Your Rat című dalnak? Ez az egész diszkográfiátok egyik leghosszabb száma.
Jon: Igen, ez a leghosszabb. Most már hivatalosan is ez a leghosszabb számunk. Azt mondanám, hogy ez a dal valószínűleg a szerelemre, majd az azt követő pusztulásra koncentrál. „Ez a szerelem lesz a megmentőm.” Aztán egyszer csak az történik, hogy éppen ez a szerelem kezd a vesztességemmé válni. És azt hiszem, minden, ami e két pont között van, benne van. Benne van a szenvedély. A kezdeti szenvedély. Aztán a pusztulás.
/Fotó: Valentin Ottone/
