Tegye fel a kezét, aki tudja kicsoda Aaron Bruno. Nem, senki? Akkor ki hallott az Awolnation-ről? Esetleg a Sail című dal megvan? Én töredelmesen bevallom, hogy egyik kérdésre sem tudtam a választ, aztán amikor belehallgattam a többmilliós lejátszással büszkélkedő Sailbe, a homlokomra csaptam: anno Bruno szállította a 2010-es évek egyik legidegesítőbb “alter” slágerét, ami remekül passzolt abba a szenvelgős, sehová sem tartó rockpopzenébe amit olyan bandák fémjeleztek, mint a Foster The People, a Peter Bjorn and John vagy a Portugal.The Man.

Ami közös a fenti bandákban, hogy pompás soundtracket lehet összeollózni a dalaikból egy ebéd utáni szunyókáláshoz, de hívhatjuk őket simán csak unalmasnak. Aaron Bruno is raunhatott saját magára, mert egy olyan durva hátraarc, mint a The Barbarians of California bizony nem terem minden bokorban. Persze hozzátartozik a történethez, hogy emberünk kényszeres alakváltó, aki a Home Town Hero Weezer-ízű bubblegum punkjából indulva, az Under the Influence of Giants indie izéjén, illetve az Awolnation bágyasztásán keresztül jutott el végül az arcba mászós groove metalig.

Persze jobb későn, mint soha és amíg a produkció hitelességet firtató kisördögöt lepöcköljük a vállunkról, úgy a Megatons roppant szórakoztató tud lenni. Először én is a fentebb taglalt többletinfó hiányában hallgattam végig a lemezt, ami vitathatatlanul nagyon húz meg zúz, ráadásul Bruno most a tiszta vokált mellőzve izomból oldja meg az éneket, így nem annyira feltűnő, ha a banda történetesen csak turistáskodna a zsánerben. Kicsit azért hasonló a helyzet, mint mondjuk a Zeal & Ardor esetében, akik szintén receptre zenélnek, a The Barbarians of California viszont szerencsére nem erőltet egymásba inkompatibilis műfajokat, inkább a Stuck Mojo féle klasszikus crossover hagyományait ápolják, ehhez pedig hallhatóan jól bemagolták a leckét.

A Megatons találó és kellőképpen hatásvadász cím, ami a tartalom pusztító erejét hivatott visszaadni és ennek megfelelően nem is árul a lemez zsákbamacskát, azt ugyanis agyonnyomják a mázsás riffek. Szegény cirmin aztán a vélhetően brit tudósok által kikísérletezett bombasztikus hangzás úthengere is átrobog, a végeredmény pedig egy olyan cucc, ami minden rendes metál-arcnál instant stimulálja a fejbiccentő izmot.  

A Back To The Valley kapásból tokostól rúgja rá az ajtót a hallgatóra, ahol Bruno a felesleges dallamok helyett a Beastie Boy Ad-Rock orgánumát idéző vokállal büntet. Egyedül a csajos kórus képviseli azt a pop-érzékenységet, ami többször áttüremkedik a nagy bontáson a Megatons 27 perce során. A komolytalan Vanilla Latte, a Bomb to a Knife Fight obégatása, a csujogatós Earthquake, a Korn Got The Life-jának lüktetését idéző This Is Shredical, meg igazából az összes színes-szagos nóta mind kapott egy ilyen réteget, amit viszont nem tolnak direktbe az ember arcába, helyette egy háttérsávon elrejtőzve várják áldozatukat.

A Megatons igazából hiánypótló anyag, hiszen mostanság nem nagyon készülnek ilyen furkón frankó, gusztustalanul számító módon a keményzene fanok legalantasabb ösztöneit becélzó anyagok, azonban Aaron Bruno priusza miatt egy fél csillagot én azért levonok.