A soron következő album még javában készül, friss nóta nem volt kilátásban – de hát a Judas Priestről beszélünk, és a derék öreg Brit Acélművek újdonság nélkül is hatékonyan dübörög. A nyári, kora őszbe átcsúszó Faithkeepers turné lényegében a nevet hivatott a köztudatban tartani a lemez megjelenéséig és a következő koncertsorozatig. Rob Halford és a többiek pedig így is meg tudnak lepni ezzel-azzal!
A programot nem tematikusan állították össze, szemben a tavalyi Shield of Pain menetelésével, amikor is a 2024-es Invincible Shield hátán az akkor harmincöt éves Painkiller dalaira helyezték a hangsúlyt. Még csak nem is az erre a körre időzítve, a fél évszázados évforduló alkalmából felújított Sad Wings of Destiny anyaga került előtérbe. Egy javarészt múltidéző, elsődlegesen a dicső 1980-as évekre fókuszáló műsort kaptunk, benne a kötelező elemekkel, meg pár igazi különlegességgel.
Dino Jelusic egy ideje rendszeresen lép fel nálunk. Bő két és fél esztendeje a tizennyolcadik Hungarian Ride for Dime esten vendégszerepelt, s Jelusick névre keresztelt csapata is bemutatkozott már Budapesten. Az eddigi két Analog-beli esemény után a Sportaréna színpadán sem tűnt megilletődöttnek a négyes. Holott kellemetlenebbül nem is indulhatott volna a buli: a fél nyolcra kiírt kezdéshez képest tíz perccel hamarabb csendült fel az intro, aztán újra és újra bejátszották, de a banda csúnyán beragadt a startnál, és csak nem akart belecsapni. Pontosabban valami elhúzódó technikai gikszer miatt NEM TUDOTT. Mit mondjak, ilyet is régen tapasztaltam. Felsőligás rendezvényen talán még soha… És ha ez nem lenne elég, a szettet is kénytelenek voltak megrövidíteni a srácok két számmal. Amint azonban sikerült túllendülniük a nehézségeken, kellően összeszedett és gördülékeny előadást láthatott-hallhatott a folyamatosan gyarapodó tömeg.
Dallamos, ugyanakkor az egygitáros felállás dacára súlyos, helyenként progos beütésű rock / metal muzsikában utazik a horvát – a Seviből is ismert Nick Nikolaev dobos bolgár – kvartett. Noha egyedinek vagy kimagaslónak nem feltétlenül nevezném, amit művelnek, az énekteljesítményt nagyon is figyelemre méltónak találtam. Akárcsak a fent hivatkozott Dimebag-megemlékezésen. Dino példaképei között Phil Anselmo mellett nyilvánvalóan ott van Russell Allen és Jorn Lande, nem szólva David Coverdale-ről; nem véletlenül fordult meg barátunk a Trans-Siberian Orchestra és a Whitesnake soraiban. Kár, hogy ennyire viszontagságosan alakult a Jelusick negyedik, egyben utolsó fellépése Halfordék előtt, de egy következő magyarországi koncerthez így is határozottan kedvet kaptam.
Jó párszor “találkoztam” már a Judas Priesttel életemben, és szinte minden alkalomról szép emlékeket őrzök. 2018 óta sokadvirágzását éli a zenekar mind kreativitás, mind közönségsiker szempontjából, élő erejéről pedig rengeteget árul el, hogy a legutóbbi budapesti show-jával egyetemben ezt a mostanit (meg a nyolc évvel ezelőtti holland klubbulit) venném előre, ha rangsorolnom kellene.
A felvezetésként megszokott War Pigs, az aktuális intro, majd a You’ve Got Another Thing Comin’ kezdő taktusai alatt is a színpadot eltakaró vásznat csodálhattuk, amely a Priest lemezek borítóit vonultatta fel, aztán amikor az lehullt, rögtön az állandó, nótánként váltogatott vetítés vette át a backdrop funkcióját. Persze szükség is van erre: egyrészt a produkció méretei követelik meg, másrészt a frontvonalban küzdő négy tag közül a húros szekció alig-alig hagyja el a felállítási helyét…
Ami azt illeti, semmit nem bízott a vakszerencsére az ötös, mert érkezett a Metal Gods és a Breaking the Law, s ezzel a nagyérdemű máris behódolt. Rob itt még meggyőződött róla, hogy a majdnem színültig telt arénában mindenki rendesen felkészült egy combos adag Judas Priest-stílusú heavy metalra, de innentől kezdve a daloké lett a főszerep. A kihagyhatatlan klasszikusokat szerintem fölösleges lenne taglalni. Inkább azt emelném ki, hogy a Desert Plainst most hallottam először Rob bácsival, míg a Steeler és az Európában emberemlékezet óta nem játszott Delivering the Goods (a kettő között még jött egy hosszabb szónoklat és egy komoly énekeltetés) itthon biztosan nem hangzott el eddig.
Ha már az énekesnél tartunk, az ő adott napi formája jelentős mértékben határozza meg egy koncert kimenetelét. Volt idő, amikor kevéssé kiszámíthatóan hozta magát, az utóbbi években viszont megbízható, egyenletes teljesítményre állt be. Az ő korában ez nem kis szó, ráadásul a jelenkori színpadi öltözetét viselnie és abban mozognia is kihívás lehet neki. A nyitó blokk alatt elégedetten nyugtáztuk, hogy nincs gond azokkal az acél hangszálakkal, és az idő előrehaladtával sem mutatkozott visszaesés. A Panic Attack - Victim of Changes kettőssel Halford alghanem elérte a határait, és a főműsort záró Painkiller sem lett olyan kínlódós, mint a múltban oly sokszor, sőt!.. Ő maga is érezhette, hogy ez egy különösen ütős este, mert az éneket tekintve jóval kíméletesebb ráadásban sem váltott át energiatakarékos üzemmódba.
Szóval minden hívő őrizze meg a hitét a majdani, jövőre esedékes huszadik Judas Priest-korong megjelenéséig!
