A szervezők elmondása szerint a Tábor Fesztivál a zene szeretete mellett legfőképpen egy családias légkör megteremtéséről és a közösségépítésről szól a rock- és metálkedvelők körében. De vajon ez fedi a valóságot, vagy csak egy sokat hangoztatott reklámszöveg?

Évek óta a nyomomban jár a Tábor Fesztivál híre, de valahogy még sosem sikerült eljutnom. Idén azonban úgy döntöttem, most már ideje engednem a csábításának. Megérte? Meglátjuk.

Érkezéskor még csak szállingóztak az emberek a főbejáraton, mondjuk az is hamar kiderült, hogy a résztvevők zöme a kempingben kuckózik. Elindultam felfedezni a területet. Az első dolog, ami szembejött velem, egy hatalmas Ozzy Osbourne-plakát volt, amin az énekes éppen az érkezők felé nyúl. Megmosolyogtam, milyen megtisztelő fogadtatás. Rögtön mellette, sziklák köré ölelve állt a Tábor Fesztivál logója, ami tökéletes helyszínt biztosított egy kis pózoláshoz, én pedig ki is használtam.

A merchsátrat még épp csak akkor kezdték kinyitni, de vele szemben már a színpadon állt az est első előadója, a Don Gatto. Fellépés közben, az őrült hangulatban egy-két gyerek is feltűnt, akik hatalmas lelkesedéssel kiabáltak mindenfélét a mikrofonba. A teret egy hosszú sátor hasította keresztbe, aminek túloldalán a második nagyszínpad volt található. Vele szemben különféle büfék és harapnivalók sorakoztak. A kemping irányába haladva egy igazi kis vásár fogadott: a kovácstól kezdve a tetoválókig minden megtalálható volt, ami a fesztiválozókat érdekelheti. Egy eldugott kis sarokban leltem rá a harmadik színpadra, ami méretét tekintve igen kicsi volt, viszont még így is bőven elférhetett előtte körülbelül kétszáz ember. Ebben a kis zugban eldugva egy társasjáték-sarok volt, valamint egy lovagi sátorra emlékeztető építmény. Ez idő tájt még kevesen voltak ezeken a placcokon, de később ez is megváltozott.

Miután felfedeztem az egész területet, megállapítottam, hogy a méretétől eltekintve mindent tökéletesen elhelyeztek ahhoz, ami egy jó hangulatú táborozáshoz szükséges. Könnyen átjárható volt a terület, és értelmet nyert az is, hogy a menetrendben miért csak öt-tíz perc szünet van két zenekar között. A két nagyszínpad között könnyű és gyors az átjárás, viszont nemcsak az embereknek, hanem a zajnak is. Néhány alkalommal, ha oldalról hallgattam valamelyik zenekart, hallani lehetett a másik színpadról a hangolást, ami egy cseppet rontott a pillanatnyi élményen.

A Down for Whateverre egész sokan előbújtak a sátraikból, amit biztosan nem bántak meg, mivel Diószegi Kiki úgy igazán megszólította a tömeget. Gondolatokat ébresztett bennem, amiket haza is hoztam magammal. Igaza van: ez a pár nap néhány embernek ténylegesen szabadulás a mókuskerék fogságából. Hiszen én magam is azon gondolkoztam a tömeget szemlélve, hogy hol vannak ezek az arcok a hétköznapokban? A zöld punk hajakkal és az extrém szerkókkal. Rejtőzködnek, beépülnek a szürkeségbe.

A Mudfieldre már kikecmeregtek a későn kelők is, a színpad előtti szabad területen minden négyzetméteren állt egy bakancs. A fesztiválozók már jól bemelegítették a torkukat, ki mivel éppen, és hatalmas partiba kezdtek. Röpködtek a gumiállatok, ment a pogó, a tömeg tetején pedig megülték krokodilszörnyeiket a rajongók.

A Leander Kills alatt sem csendesedett a tömeg. A hatalmas területnek köszönhetően könnyen be lehetett látni a színpadot. Öröm volt nézni, ahogy a vécére indulók éneklés közben összemosolyognak idegenekkel. A háttérben néha motorok röffentek, igazán szép darabok sorakoztak fel. A motorosok pedig büszkén gurultak velük néhány métert, néha egy-egy érdeklődőt is felültettek hátra egy körre.

Az Ossian és a Totális Metál kicsit más korosztályt mozgatott meg, mint az előttük fellépők. Az idősebb generáció tagjai is feltűntek, akik úgy tomboltak, mintha még mindig húszévesek lennének. Valószínűleg jöttek búcsúztatni az utóbbit, hiszen a Totális Metálnak egy időre ez volt az utolsó magyarországi fellépése. Az est ezen részén már tényleg mindenki megérkezett, aki kíváncsi volt az előadásokra, és szomorúan konstatáltam, hogy az összes folyadéklelőhelyen legalább fél óra volt a várakozási idő. Ekkora létszámra kevésnek tűnt az italpultok száma.

Gyerekek szaladgáltak a lábak között fejhallgatóban, és arcukra kiült a színtiszta élvezet. Egy gyors betekintést tettem a kisszínpad felé, ahol a Beerzebub játszott éppen, és pont arra érkeztem, hogy a maszkos énekes a tömeg tetején szörfözik. Mindenki pogózott, a kis sátor pedig már szinte alig állt a lábán. Miután a koncertjük lement, rövidesen kezdetét vette a karaoke, ahol egy-két rejtett tehetség is megfordult, a nézők pedig egyre csak lelkesítették a bátor énekeseket.

Az igazi katarzisélmény azonban a Road koncerten ért utol. Egy talpalatnyi földterület nem maradt a színpad előtt. Az emberek a kihelyezett padokon álltak, hogy lássanak is valamit a fellépésből. Lebegtek a Road-zászlók, fényszórókat gyújtottak a tömegben, és teljesen felforrósodott a hangulat. Tátva maradt a szám, ahogy az emberek kórusban énekelték a számokat, és gumihajókon úsztak a tömeg tetején. Talán ekkor ütött fejbe a felismerés, hogy mit is értenek valójában a szervezők a "közösségépítés" alatt.

A fellépők is mintha csak szórakozni érkeztek volna. Nem volt feszült bujkálás a backstage-ben: ott sétáltak ők is a fesztiválozók között, és olykor még bulizni is beálltak hozzájuk. Későbbi Facebook-bejegyzésekben aztán beindult a keresgélés: az emberek megpróbálták megtalálni azokat, akikkel a fesztiválon találkoztak.

A vonatállomás felé sétálva éreztem, ahogy változik az atmoszféra. Elhagytam a Tábor vonzáskörzetét, és mintha egy meleg burokból kellett volna kilépnem, hogy pofán csapjon a fagyos valóság újra. Ez a négy nap tényleg egy olyan közeget kovácsol, amitől fáj az elszakadás. A Tábor Fesztivál egy ideiglenes tér, egy átmeneti valóság, ahol valódi kapcsolatok születnek.