Mindig van egy aktuálisan kedvenc zenekarom, amit reflex szerűen köpnék a riporter arcába, ha történetesen megállítana az utcán valami zenetévé… izé youtube csatorna stábja, nekem szegezve a kérdést, hogy mit vagy kit szeretek a legjobban. Kis pöcsi koromban valószínűleg Komár Lászlót jelölöm és a Mondd, kis kócost dobom be a kívánságkosárba, most viszont a komplett Russian Circles diszkográfiát küldöm mindenkinek, aki szereti.

A chicago-i trió az évek során szinte észrevétlenül lépkedett egyre feljebb az én kis privát dobogómon, ahol nem a standard rock ‘n roll toposzok, sokkal inkább a megbízhatóságuk miatt érdemelték ki aktuálisan a legfelső fokot. Persze elsőre tök unalmasan hangzik, hogy a Russian Circles egy megbízható zenekar, de gondoljunk csak bele, hogy rajongóként hányszor kellett csalódnunk valamelyik általunk nagyra becsült bandában, amely éppen a kísérletezős korszakát élte.

A Russian Circles nem kísérletezik, illetve egyszer már kikísérletezte azt a mindig működő szubsztanciát, ami a legújabb Nine című lemezüknek is a veleje és mostanság többnyire már csak az arányokkal játszanak. A Gnosishoz, vagy akár a  Blood Year-hez viszonyítva a Nine elszállósabb lett, több a post-rockos pillanat, de persze a nyakizom szaggató riffek szerelmesei sem maradnak hoppon: nekik a kislemezes Empath-ot illetve a lemezt záró Seventh Seal-t ajánlom, a full akusztikus Aletta-t viszont nem annyira, de az amúgy is csak két perc és felfoghatjuk átkötő tételnek is.

Ebbe a marconább, post-metalos keretbe ékelődik a három trippelős tétel, az Eluvial, az E2, illetve a Meridian, de persze ezek sem az eseménytelen, öncélú gitárbasztatás jegyében születtek, inkább a klasszikus post-rock receptre a halkból tartanak a hangos felé. Különösen a disszonáns krautrock alapon lüktető E2 idézi a kétezres években kicsiszolt formulát, szóval innen nézve akár tradicionálisnak is tűnhet az új lemez, persze csak Russian Circles mércével mérve. 

Ami nem változott, az a jó kis borongós hangulat, amely már az őszre hangolja az embert, viszont nyilván nem a színes faleveles-kirándulós hónapok soundtrackje a Nine, inkább novemberi látogatás egy murmanszki bányatelepen, ahol a Szovjetunió szupermély fúrással kísérletezik (a Borehole című dalt állítólag ez inspirálta). 

A producer / hangmérnök ismét Kurt Ballou volt (Converge), aki jó kis évet zárhat, hiszen az anya banda igencsak izmos duplája mellett a parádés új Mastodon lemez is nála készült, és a fentebb taglaltakból talán már kiderült, hogy a Nine sem szakítja meg az öt koponyás sorozatot.