Mostanában kevesebb időm van új zenekarokat felkutatni, megismerni. Amit valahol sajnálok, de közben jól esik, hogy a régi nagy kedvencek sorra hozzák ki az újabb és újabb lemezeket, még akkor is, ha nem éppen sikerül jól valamelyik. Azonban a TikTok bambulása közben elérkezett az az idő, hogy szembejött velem egy zenekar, amelyen megakadt a tekintetem, és el is határoztam, hogy megpróbálom jobban megismerni őket. Ez a német–görög származású Unverkalt.
Nem mondom, hogy kezdjen el mindenki ezerrel social mediázni. Nagyon sok a mocsok és szar tartalom mindegyik felületen, de itt a remek példa arra, amit mindig harsogok. Amennyiben okosan használja az ember, akkor nagyon hasznos lehet. Például, ha én egyik este nem pörgetem a TikTokot, nem tudom, hogy ráakadtam volna-e valaha is erre a zenekarra. Az Unverkalt amúgy nem annyira friss zenekar, hiszen jövőre lesz tízéves, és most jelent meg a harmadik stúdióalbumuk, Héréditaire címmel. A neten azt találtam, hogy post-metal az a stílus, amiben alkotnak. Érdekes megfogalmazás, de én kiegészíteném, mivel nagyon sok doom elemet is felhasznál a zenekar. Ezért is tűntek fel nekem elsőre, hiszen az amerikai Frayle hangzása volt az, amire felfedeztem és amire felfigyeltem a zenében. Aztán az már más kérdés, hogy ezt a doom-boszorkány hangulatot tíz másodperc múlva egy blastbeat segítségével lerombolták. Nem tudom eldönteni, hogy death vagy black metal elemeket tartalmaz-e inkább a zene, ehhez soha nem értettem, csak azt tudom, hogy kegyetlenül brutális. Nem mellesleg pedig remekül váltogatnak a hangulatok között. Egyik pillanatban a lágy ének ölel körbe, utána pedig a velőtrázó ordítás próbálja megszaggatni a dobhártyáidat.
Ami engem nagyon megfogott a zenekarban a telt hangzása mellett, hogy soha nem tudhatod igazán, mire számíts. Egyik pillanatban azt érzem, hogy a norvég In Vain van rájuk hatással, utána pedig a Frayle-s jegyek jönnek elő, amit aztán egy totálisan mással szétzúznak. A kilenc dal magába szippant úgy, hogy az ember folyamatosan késztetést érez arra, hogy újra és újra meghallgassa. Az albumnyitó Die Auslöschung tökéletesen meg is mutatja, hogy miről beszéltem. Lassú, doom hatású dobokkal tarkított kezdés, ami egyik pillanatról a másikra vált át a tébolyba. Azt sem tudom, hova kapjam a fejem, hiszen egyáltalán nem erre számítottam. A hat perc alatt annyi érzelem megy át rajtam, hogy nehezen tudom őket kezelni. Egyben feltörnek szomorú emlékek, amik könnyet csalnak a szemembe, de érzem a nehezen fékezhető dühöt is. Kell ennél több? Ha ennyire intenzív érzelmeket vált ki egy zenekar, az már nem kis dolog! Pedig… csak az első dalnál járunk. A lemez legnagyobb előnye a számomra, legalábbis most, az, hogy folyamatosan fenntartja a figyelmemet. Nem érzem azt, hogy ismételné magát bárhol is az alkotás. Nem azt érzem, hogy másokat másolna, sokkal inkább azt, hogy mások inspirálták ezt a zenét. Az önismétlés vagy a másolás hibáját elkerülendő remek példa az Ænæ Lithi is, ami nagyon sokáig ringat, hogy aztán felrázzon. Ebben az egyéb fúvós hangszerek is segítségül szolgálnak. Számomra az egyik legerőteljesebb dal az Introjects lett, amiben van egy extra húzás. Könnyen befogadhatóság keveredik a nehezen emészthetőséggel. Olyan ez, mint amikor jól esik a vacsora, de mégis tudod, hogy meglesz az ára, mert a gyomrod dolgozni fog. Érdekes kettősség, amire szükség van, és ami remekül tud együttműködni még így is, hogy tudod, van még mit megemészteni.A következő dal azért is lehet érdekes sokak számára, mivel Sakis Tolis vendégszerepel benne, akit az 1987 óta működő Rotting Christ zenekarból ismerhetünk. Az albumon még két dal található, amelyek szintén nem okoznak csalódást az érzékszerveknek.
Nem merem kijelenteni, hogy ott lesz a TOP 10-es listán az év végén, mert ezt már tizennégy lemezre rá mondtam, de az biztos, hogy emlékezetes és jó találkozás volt ez 2026-ban.
