A rendhagyó formátumoktól nem idegenkedő norvég Green Carnation ismét nagy fába vágta a fejszéjét. Ezúttal kétórás zenefolyamot készítettek, amit három tételre bontva adtak közre, egy év leforgása alatt. Ezeket most egyben mutatjuk be.
Nem szokványos zenekar a Green Carnation. A leginkább prog-doom-avantgarde jelzőkkel körülírt csapat főnöke, Tchort (Terje Vik Schei) számtalan zenekarban és műfajban megfordult már, egymással párhuzamosan is. A korai időszakban még a műfaji besorolásuk sem ment egyszerűen. Ma, bő két évtizeddel később, a „mindent mindennel és mindenki mindenkivel” időszakában ez már nem akkora szám, de tény, hogy ezt a különc zenekart nem lehet pár szóval elintézni. Az sem egyszerű kérdés, hogy hány lemezük van. A 2001-es Light of Day, Day of Darkness egyes források szerint kislemez, miközben 60 perces, de az az egy óra egyetlen dalt takar. De van akusztikus lemezük is, a most tárgyalt A Dark Poem pedig hol EP-trilógia, hol lemeztrilógia jelzővel tűnik fel. Az idővonaluk sem lineáris, 2007-16 között egy évtizedes lyuk tátong benne, mi több, maga a főnök sem volt végig a fedélzeten. Az előző album után kilépett, majd visszatért, és bár fontos szerepe volt a dalszerzésben és a koncepció megalkotásában, nem is játszik a lemez minden dalában.
Így jutunk el 2025 nyarához, amikor – öt év csend után, de ezen fenn sem akadunk – kiadták az In Your Paradise dalt, egyúttal bejelentették, hogy szeptemberben lemez is érkezik, egy trilógia első darabja. A második idén áprilisban jelent meg, a befejező rész pedig most. A trilógia dalain egyszerre dolgoztak, osztozva a dalszerzői és szövegírói feladatokon. A stúdiómunkát gördülékennyé tette, hogy visszatért a fedélzetre Endre Kirkesola billentyűs, aki egyben hangmérnök is, így gyakorlatilag egy házi stúdió állt rendelkezésükre.
Nevezhetjük konceptalbumnak az A Dark Poemet? Szigorúan véve nem, de egy kicsit mégis. Nem mond el egy teljes történetet, de a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A zenekar úgy fogalmazott, hogy az egész egy nagy költemény, amit három fejezetre osztottak, a dalok pedig egy-egy versszakot testesítenek meg. A téma az emberek félelmei és törékenysége, a gyász, valamint a remény és a belső sötétség örök harca. A hármas elkülönítés a témákban is visszaköszön: az első részben a külvilág súlya és terhe jelenik meg, a másodikban ezek hatása az egyénre, a befelé fordulás, a zárás pedig az elfogadást és a katarzist hozza el.
Nem ennyire markánsan, de zeneileg is igyekeztek karaktert adni a fejezeteknek. A The Shores of Melancholia alcímet kapott első részben sötétebb atmoszféra uralkodik. A dalok hosszabbak, amit riffelősebb, marconább muzsika támaszt alá. A folytatás (Sanguis) könnyebben befogadható: rövidebb, lájtosabb, és itt kínálják a legtöbb, kapaszkodónak szánt dallamot is. A záró fejezet (The Messiah Complex) egy-két felfortyanástól eltekintve még nyugisabb, miközben olyan lett, mint A király visszatér film: a kétharmada finálé, és bárhol vége lehetne. A csúcspont minden tekintetben az A Dark Poem - Orchestral Suite, de már az előtte levő két dal is mintha a lezárást készítené elő. Ez a rész is nehezebben adja magát, illetve ezt lehet a legkevésbé rendes rocklemezként értelmezni.
Gyakran tapasztalom, hogy ha túl sok dal készül egyszerre, azok jelentős része nem üti meg a szintet. Több olyan dupla-, vagy részletekben megjelent lemezt is hallottam, ahol azt éreztem, hogy valójában egy lemez, csak a zaccot is kiadták. A Green Carnation azonban ebben is rendkívüli: nem vizionáltam sem szabóollót, sem gyökvonás-jelet a dalok hallgatása közben. A szigorú, régisulis énem határozottan mondja is, hogy tessék csak egyben hallgatni: ha van négy-öt óránk egy évadnyi sorozatot ledarálni, legyen már kettő egy jobbfajta progmetal lemezre! A digitális-playlistezős felem pedig tompítja: a Dark Poem-élmény szemernyit sem csorbul, ha részletekben fogyasztjuk. Bárhol felüthetjük, az egyedi atmoszféra azonnal ránk köszön, és akkor sem lesz hiányérzetünk, ha 16 dal két órában sok lenne. Igazából tényleg sok, és ez a fő oka, hogy három etapban jelent meg. A zenészek hagyták lélegezni az anyagot, a közönség pedig kapott elég időt, hogy minden téma megmártózhasson a kellő rivaldafényben.
A Green Carnation zenei világa egyedi és jól beazonosítható, azonban mégsem egy szigorúan őrzött létesítmény, szabad a ki- és bejárás. Kibuggyant egy black metalos téma (The Slave that You Are) darálós riffekkel és blastbeatekkel? Hívjuk meg Grutle Kjellsont az Enslaved zenekarból, ő majd kellő szakértelemmel elrikácsolja az éneket! A Loneliness Untold, Loneliness Unfold jobban kiadja Stein Roger Sordal basszeros hangjával? Akkor énekelje ő! Elképzeltünk egy negyedórás finálét szimfonikus hangszereléssel? Belefér! (Ismerek olyan kollégát, akinek már nem.) Ezek nemcsak hálás toposzok a kritikaírónak, de ügyesen tagolják a lemezt, aminek a gerincét azért alapvetően hosszú, kifejtős doom témák adják.
Ilyen háttérinfók birtokában nem is könnyű húzódalokat kiemelni, néhányat azért nézzünk meg közelebbről! Az első felvonásban nincs pátoszos intró. Tudván, hogy egy monstre dalfolyamot vezet fel, meglepően puritán módon, egy doomos riffbe belecsapva indul az …As Silence Took You, aminek súlyát egy csilingelően északi billentyűfutam mérsékli. Az In Your Paradise dallama ül leggyorsabban a fülünkbe, de olyan nyugtalanító hatása van, hogy az első dózisból inkább a címadót ajánlanám az ismerkedéshez.
Olykor-olykor a családdal is megosztottam az élményt, akik ha nem is tiltakoztak, inkább csendes belenyugvással vették tudomásul, hogy nemcsak Sabaton meg Avantasia létezik, hehe. Asszonykám a kettes lemez nyitó-címadója, a Sanguis hallatán kapta fel a fejét egy „ez nagyon jó” megjegyzés kíséretében. A vége felé haladva a The Messiah Complex dallamai varázsoltak el, Kjetil Nordhus énekes már a verzékben hihetetlen énektémákat hoz.
A művet lezáró, egyben a harmadik lemez felét kitevő A Dark Poem - Orchestral Suite meg fogja osztani a hallgatóságot. Én sem tudom igazán hova tenni, és bár elismerem a nagyságát, egyszerűen nem illik ide. Tetszik, hogy nagyban gondolkodtak, és nem csak a kis híján 17 perces hosszára gondolok. Szó sincs arról, hogy összegereblyézték a többi dal fő motívumait, és egy zongorista párat elklimpírozott közülük, esetleg átírták volna vonósnégyesre. Kristiansand szimfonikus zenekara és operakórusa kapta a felkérést az előadásra, akik teljes fegyverzetben szerepelnek ebben a szvitben. A levegős-lebegős hangulat is illeszkedik a lemez ívébe, hiszen a katarzis, a feloldozás érzését fejezi ki, néhol olyan, mintha egy balett zenéjét hallanám. Mégis, egy zárványként él itt a lemez végén, ahhoz pedig túl hosszú, hogy csak különlegesség legyen. Óriási munka lehetett a megírása és felvétele a többi 15 dal mellett, de úgy sejtem, a hallgatók többsége legfeljebb egy alkalommal rágja majd végig.
Sok mondanivalója akadt a norvég uraknak, és én nagyon örülök, hogy semmi sem maradt bent. Illetve kis korrekció: volt olyan dal, ami mégis. A limitált díszdobozos verzióhoz ugyanis jár egy plusz lemez, amin demók és extra dalok vannak, a sötét költemény azokkal a strófákkal válik teljessé. Mindhárom felvonáshoz készültek kislemezek és videók, de ha nem járunk utána, nem tudnánk megmondani, melyik dalokhoz. Nyilván nem slágerekben gondolkodtak, ugyanakkor meg bármelyik dal lehetne kislemez.
Figyelemre méltó kiadvány az A Dark Poem, és nemcsak a terjedelme vagy a különleges formátuma miatt. Számomra az adja az értékét, hogy ilyen hosszan érdekes és színvonalas tud maradni. De kiemelhetjük a változatosságát és a meleg, analóg hangzását is, más esetleg a költői szövegeket értékeli majd. Bárhonnan nézzük, a prog-doom metal kedvelőinek nehéz lesz megkerülni.
Ami a pontozást illeti: ha részenként, dalonként átlagolnám, és a szubjektív élvezeti értékét nézném, egy erős négyes jönne ki. Ugyanakkor azt érzem, hogy a teljes A Dark Poem több, mint a részei összessége, olyan zenei és érzelmi ívet húz, ami túlmutat az egyes dalokon. Megéri a bele fektetett időt és figyelmet.
