Mindenkit váratlanul ért az a hír, hogy a Sleep Matt Pike nélkül készít új lemezt. Az meg egyenesen sokkolt, hogy közel negyven év után a gitáros kikerült a zenekarból. Nincs mit tenni, el kell fogadni a tényeket, és gyorsan rámenni a zenekar ötödik albumára, ami a Hempispheres címet viseli.

Két év híján tíz év telt el a legutolsó Sleep-album, a The Sciences óta, ami hosszú idő. Így egyértelmű, hogy a zenekar elkötelezett rajongói ki vannak éhezve. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy ki vannak éheztetve. A Sleep nagyon profi a borítók megalkotásában, illetve a megfelelő grafikus megtalálásában, emiatt ez a borító is zseniális lett. Mondjuk, megkérdőjelezem, hogy a bong füstje mellett vajon látták-e biztosan az elkészült grafikát. Mindenképpen egy fontos lemez lett a Hempispheres, hiszen mérföldkő a zenekar életében, hogy az egyik alapító tag kikerült a képből. Ezért nem meglepő módon mondhatom, hogy ez a lemez nem a megszokott Sleep anyag.

Az öt dal hozza a repetitív hangulatot, ellenben a bongból vagy túl sokat, vagy túl keveset szívott Cisneros mester. Na, mielőtt bárki is követ vet rám: nem egy rossz lemezről beszélünk, csak egyszerűen ez nem egy százszázalékos Sleep lemez, mivel nagyon erősek benne a másik projekt, az Om hatásai is. A hosszt tök jól belőtte a zenekar, ez a közel negyven perc pont jól hallgatható, nem fulladt feltétlenül unalomba, de azért nagyon sok helyen elgondolkodtat. Az öt dalt a Have Spacesuit Will Travel nyitja meg, ami számomra egy rendkívül érdekes tétel lett. Több okból is. Dale Cover dobolása már az elején furán hat egy kicsit. A Melvins és egyéb ezer projekt dobosaként mindig ki tudott találni valami furcsa dolgot, amit remekül tudott használni az adott dalban. Azonban itt a basszusgitárral együttműködő téma nekem nagyon furcsán hat, nem találtam meg benne a bólogatós hangulatot. Amúgy a dal első két perce akár egy különálló szerzemény is lehetne, ami intróként szolgál, és csak ezután indul be az „igazi” dal, ami amúgy a Sabbath Bloody Sabbath című Black Sabbath dal riffje. Ahogy elindul ez a rész, egy az egyben hallom, ahogy Ozzy énekli a dalt. Emiatt kicsit megijedtem, hogy mire is számítsak majd a maradék négy daltól. Hiába tök jók a sample-ök benne, én ebben a dalban csak a Black Sabbathot hallom.

Ellenben a The Morrisist már más történet. Az elejétől kezdve egy olyan sötét atmoszférát teremtenek meg, amit imádok, amitől a hideg futkározik a hátamon. A dal már a megjelenésekor magával ragadott, ez volt az, ami miatt nagyon vártam ezt a lemezt. Ki is köszörüli a csorbát, amit a Sabbath cover eredményezett. Mondjuk, azt is hozzá kell tenni, hogy az Om jegyek ennek a dalnak a vége felé már erősen felütik a fejüket. A Hempispheres az első igazi dal, ahol beindul egy kicsit jobban a riffelés, illetve a fuzzpedál megáldja bőséggel a „szólót”. A szólót, amiről nem tudom eldönteni, hogy szeressem-e vagy sem. Ezt majd az idő el fogja dönteni, egyelőre inkább a túlzásnak titulálás felé hajlok. Az Arrival of the Industry Ships esetében azt érzem, hogy a keverés csúszott meg egy kicsit, Al hangja pedig emiatt túlzottan előre lett keverve, és kicsit száraznak is hat, ami ront az élményen. Itt csak az a probléma, hogy ez az album leghosszabb dala, a maga tizenegy perc tizenegy másodpercével. Mondjuk, nagyon tetszik a dal második része, ami úgy hat, mintha egy rögtönzött, atomra betépett improvizáció lenne. Az újabb hosszú hallgatás előtt még megérkezik a Whole Wheat Mountain / Well Baked dal (páros?), ahol számomra megint nagyon felüti a fejét Tony Iommi riffjeinek ismerős csengése. Kár érte, pedig már kezdtem belemelegedni a lemezbe és a doom hangulatba.

Noha bongot nem szeretnék újra szívni még ennek az albumnak a hatására sem, azért nem egy rossz alkotás a Hempispheres, még akkor sem, ha sok újdonsággal nem szolgál. Be kell látnunk, hogy ha a két dudás nem fér meg a csárdában, akkor jó eséllyel változik majd az összkép. Változott. Ezek mellett pedig fontos, hogy ez a zenekar már, azért lássuk be, túl van a fénykorán. Nem most fogják kiszarni a spanyolviaszt és lerakni egy olyan albumot, mint azt tette az év elején a Monolord. Ma már sokkal inkább a legenda viszi előre ezt a brandet – legalábbis szerintem, mintsem maguk az új zenék. Ettől függetlenül kellemes hallgatnivaló, kíváncsi vagyok, hogy milyet fog ütni majd az októberi hűvösebb időben.