Hihetetlen, de hét év hallgatás után megérkezett a hatodik Airbourne lemez! A Spinefarm gondozásában szeptember 4-én megjelent az egyszerűen csak Airbourne-re keresztelt lemezt meg is hallgattunk!
Mit is várunk egy zenekartól 2026-ban? Mit is várunk egy olyan zenekartól, akit mindig is egy másikhoz hasonlítottak? Mit várunk egy zenekartól, aki a világ másik feléről, Ausztráliából jött huszonöt évvel ezelőtt? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem mielőtt nekiugrottam az Airbourne új lemezének.
Nos a lemez hallgatása közben többé-kevésbé megtaláltam a választ a kérdéseimre. Igazából, mit várjak egy huszonöt éves zenekartól, de egyáltalán mit várjak egy zenekartól? Semmit! Akik igazi, tökös zenét játszanak, azok nem nekem írják a dalokat, hanem maguknak. Na, most ezt tegyük helyre. A Metallica sem azért ír (legalább is én így gondolom) dalokat, hogy az én kedvemre tegyenek, hanem X időközönként van kedvük megmutatni, hogy mit is éreznek. Egy-egy lemez mindig is egy időszak, egy korszak lenyomata. A kérdés az, hogy ezt vajon meg akarja-e éppen mutatni a zenekar, vagy inkább az, hogy ezt, hogyan tudja.
Ebből kiindulva tényleg nem vártam semmit az új Airbourne lemeztől, csak annyit, hogy szórakoztasson. Pár hete fejeztem be Angus Young életéről szóló könyvet, így pláne vágytam valami AC/DC hangulatú friss anyagra, így ezt meg is kaptam. És igen…. Az Airbourne így jött be a köztudatba, hogy ők a mini AC/DC, de ahogy én nézem ők ezt egy cseppet sem bánják. Mondjuk, hogyan is bánhatnák, ha a világ egyik legnagyobb zenekarához hasonlítják őket. Meg azért lássuk be…tényleg azt a sablon blues rockot játssza a zenekar, mint Angus. Szerintem a Gojirának sem fáj annyira, hogy összehasonlítják a Sepultura-val, hiszen Max Cavalera még mindig ott van a zenei vérkeringésben. Erre lehet mondani, hogy egyben megtiszteltetés és átok is. Mert innentől kezdve viszont elvárhatja a rajongók egy bizonyos százaléka (még aki elvár valamit egy zenekartól) hogy ugyanolyan legyen, mint az eredeti, vagy legalább is hasonlítson rá jobban. Nos az Airbourne az új tizenhárom dallal, szerintem senkinek sem fog csalódást okozni. Akik nem várnak semmit, mint én azoknak remek háttér zene lesz, kellemesen telik mellett a nap, akik pedig vérremenő vitákat akarnak vitatni, azoknak is megfog felelni, hiszen hozza az Ausztrál alapot. Rosszul szólni nem fog a lemez, ezen a szinten ez maximum akkor következhetne be, ha valaki el akar kezdeni kísérletezni valamilyen brutális módon. Mivel ez nem következik be, így a hangzással nem tudok vitatkozni. Dögös blues-rockos és minden a helyén van. Kellemesen lett kitalálva minden fül számára.
Igazából, ha meghallgatod az első három dalt az összes dalt hallottad. Mondjuk nem is azért jöttünk, hogy a progresszív zene oltárán áldozzunk. Nekem, ami először eszembe jutott, hogy a zenekar ezzel a lemezével túl van a sima blues-rock dolgokon. Az alapokon túl pedig beépítették a zenébe azt a hangulatot, amit Bon Jovi és a Mötley Crue képviselt. Nem mondom, hogy átmegy hajmetálba vagy rock-pop-ba a zenekar, de érezhető a 80-as évek befogadhatóbb, dallamosabb hatása is a zenekaron. Amiért anno a csajok megőrültek, tudod… Amivel nincs is baj, de nem feltétlenül nekem szól ez a dolog. Ettől függetlenül nem gondolom azt, hogy rossz lenne a lemez. Sokkal inkább azt érzem, hogy nem hiába volt itt ilyen nagy szünet két lemez között. Kellett a srácoknak a szünet, hogy egy kicsit meg tudjanak újulni, fel tudjanak frissülni. Kellett nekik ez és érződik is. Az már más kérdés, hogy vajon ez mindenkinek tetszeni fog-e? Benne van a dalokban, ami miatt megszerettük a zenekart, de mégis van benne egy új íz. Olyan, mint a húsleves. Bárhová mész enni az alapja ugyanaz lesz ...
