Különleges válogatáslemezzel ünnepli fél évszázados fennállását az Accept: egy seregnyi vendégzenész közreműködésével újravették 19 klasszikus dalukat.
Bizony, már az Accept is ötven éve üzemel, és hadd lőjem le előre a poént: sikerült méltó módon emléket állítani a legendás karriernek. A zenekar eredettörténete egészen 1968-ig vezethető vissza, de a tagcserék, a névváltoztatás és Udo Dirkschneider énekes katonai szolgálata miatt eleinte döcögősen haladtak. 1976-ra állt össze egy valamennyire stabil felállás, és ekkor írták alá az első lemezszerződést. Végül három évvel később vehették kézbe a bemutatkozó nagylemezüket, amit azóta további 16 követett.
Az igazi aranykor a 80-as évek első felében köszöntött rájuk, ami a stílusformáló albumok mellett kereskedelmi sikerek formájában is megmutatkozott. Nagyjából tíz évig tartó építkezést követően siklott ki először a szerelvény, amikor Udo távozott a zenekarból és szólókarrierbe kezdett. Pár évvel később még visszatért három album erejéig, de az a korszak sem tartott sokáig, és a régi sikereik közelébe sem értek. Utána jó tíz évig az Accept nem is működött. A másodvirágzást az indította el, amikor a mára egyetlen őstag, Wolf Hoffmann gitáros talált egy hasonlóan karizmatikus és hasonlóan smirglihangú énekest, az amerikai Mark Tornillo személyében. A vele készült visszatérő lemez, a 2010-es Blood of the Nations olyan jól sikerült, amire senki nem számított, és a közönség is jól fogadta az új frontembert. Ez a korszak jelenleg is tart, az Accept mostani fundamentumát Wolf és Mark párosa adja.
Sok rajongó szívfájdalma, hogy Wolf és Udo azóta sem rendezték a viszonyukat. Erre jó apropó lehetett volna ez a jubileumi kiadvány is, de végül a klasszikus felállásból senki nem vett részt az elkészítésében. Jelenleg az Accept és az U.D.O. is megy a maga útján, és ha szóba kerül a téma, mindketten udvariasan a legjobbakat kívánják a másiknak, majd gyorsan odaszúrnak valami gonosz megjegyzést. Ha van gyenge pontja az itt tárgyalt lemeznek, akkor az, hogy egy Wolf-és-barátai kollektíva hozta össze. A főnök sem így tervezte, de az érintett ex-kollégák egyszerűen nem akartak részt venni benne. A másik pedig az, hogy a 2010 utáni korszakból egyetlen dalt sem választottak, pedig a Blood of the Nations, a Teutonic Terror vagy a szokatlan, de annál fogósabb The Undertaker csont nélkül odatehető a klasszikusok mellé.
De innentől tényleg az ünneplésé a főszerep, mert a Teutonic Titans 1976-2026 valóban különleges és méltó megemlékezés lett. Már a puszta dimenzióival tiszteletet parancsol: 19 dal, egy és negyed óra játékidővel, és ha már fél évszázados jubileumot ünneplünk, pontosan 50 vendégzenésszel. A szervezési feladat embert próbáló lehetett, nem is beszélve a kiadók, menedzsmentek és hasonlók közti pingpongról. Wolf annyit mondott erről, hogy végül mindenki szerepel a lemezen, aki érdeklődést mutatott, és mindenki abban a dalban, amit eredetileg kiválasztott. Emelem kalapom!
A másik varázsló a háttérben dolgozó Chris „Zeuss” Harris producer, ő végezte a technikai feladatok oroszlánrészét, méghozzá kiválóan. A Teutonic Titans 1976-2026 nem vegyesfelvágottként szólal meg, pedig a zöme távmunkában, fájl-küldözgetős módszerrel készült. A zenei alapokat azonban minden dalhoz az Accept jelenlegi tagjai vették fel Chris saját stúdiójában. Wolf és Mark az összes dalban szerepelnek, a többiek részeit alkalmasint kicserélték vagy kiegészítették a vendégek szólamaival. Az egységes képhez Mark vokálján túl az is hozzájárul, hogy a tempón és a hangoláson sem változtattak az eredetikhez képest. A dob-gitár-smirglihang domináns egységét csupán néhány eltérő karakterű énekes, illetve a Metal Heart dalban Ava-Rebekah Rahman hegedűjátéka árnyalja. Ő Wolf Hoffmann felesége, és már korábban is muzsikáltak együtt. Én határozottan örülök neki, hogy nem születtek újragondolások vagy oda nem illő zenei Frankensteinek, mindegyik dal azonnal beazonosítható. Felszínesen hallgatva ez egy alaposan összerakott besztof, ha pedig feltesszük a fülest, kibontakozik a színpaletta, és még több reflektorfényt kapnak a vendégek is.
A vendégek, akik nemcsak sokan vannak, de van köztük pár váratlan, illetve váratlanul nagy név is. Manapság, amikor szinte minden zenésznek van valamilyen házi stúdiója, egy duett vagy vendégszereplés könnyen összehozható, legalábbis technikailag. Élnek is vele gazdagon, ma már alig jelenik meg lemez „sztárvendég” nélkül. Sokan koptatják el így a nevüket, mert nem tudnak vagy nem akarnak nemet mondani a felkérésekre, vagy éppen maguk nyomulnak ezen a téren. Itt is van pár ilyen vendég. Dino Jelusick vagy Girish Pradhan kiváló fiatal énekesek, de már most tucatnyi projektben szerepeltek, miközben nem hiszem, hogy bárki miattuk vásárolná meg ezt a lemezt. Az idősebbek közt is találunk olyanokat, akiknek a hangi adottságait senki nem vonja kétségbe, de szörnyen túlvállalják magukat mennyiségileg: Jeff Scott Soto, Sebastian Bach, esetleg Chris Jericho sorolhatók ide. És persze itt van David Ellefson, aki mióta (ismét) kipenderítették a Megadethből, mindenkit lebasszusgitároz, aki nem szalad elég gyorsan. Ő mindjárt három dalban is játszik.
No de mit számít mindez, ha maga a Metal God énekli a Balls to the Wallt, vagy korunk első számú rockcelebje, Tobias Forge a Save Us-t? Vagy ha a nyitó Fast as a Sharkban Mikkey Dee amortizálja a kétlábdobot és Kirk Hammett szólózik, miközben a wah-pedálját sem felejtette otthon? És ezek csak kiragadott példák, a közreműködők listája igazi rockzenei ki-kicsoda, A-kategóriás nevekkel és meglepetésekkel egyaránt. Ha már a dalokat egy az egyben játsszák, arra is figyeltek, hogy távolabbi műfajokból érkező kollégákkal tegyék még érdekesebbé a válogatást. Amikor meghallottam Billy Corgant a Love Child elején, azért rendesen felkaptam a fejem, és a Save Us is izgalmas lett Tobias maníros orrhangján. Az anekdota szerint ez annyira „deep cut”, hogy még Wolfnak is utána kellett néznie, mert nem emlékezett, hogy van ilyen daluk.
A meglepetések a dallistában is folytatódnak. Ha már ilyen nagy a merítés, és csak a korai időszakból válogattak, lehetőség volt néhány olyat is előszedni, ami nem annyira alapvetés. A slágermúzeum mellé kapunk három ősi leletet a Breaker lemezről (Run if you Can, Starlight és a címadó), de a maga korában nagyot zakózott Eat the Heat-ről is idefért a Hellhammer.
Nem példa nélküli, hogy egy zenekar újraveszi a korai klasszikusait, és az sem, hogy ehhez vendégeket hív. Maga Udo is így tett tavaly a Balls to the Wall lemezzel. A Teutonic Titans 1976-2026 válogatást a puszta volumene és főként a megvalósítás színvonala emeli ki ezek közül. Egységes, korszerű megszólalással tálalja újra a német heavy metal úttörőjének klasszikus dalait, miközben összehozott egy virtuális osztálytalálkozót több tucatnyi zenészkollégának. Boldog születésnapot, Accept!
/Aki még nem tudná, annak mondjuk, hogy az ACCEPT december 6-án Budapesten is megünnepli 50 évét. A Barba Negrában vendégeik a Dynazty és a Tailgunner lesznek./
