Ozzy Osbourne, énekes, szövegíró, legenda és minden denevér, illetve galamb rémálma. Ozzy tavaly július 22-én végső álomra hajtotta a fejét a metal zene egyik megkerülhetetlen énekese, de előtte még volt benne annyi, hogy feladja saját magának az Utolsó Kenet-et. Mi pedig fogtuk a könyvet és alig egy hét alatt végig is nyálaztuk.

A könyv már a borítójával szimpatikussá vált, hiszen nem egy tökéletes, sérthetetlen rocksztárt akar ábrázolni. Nagyon tetszik az is, hogy a cím az arany betűkkel van kiírva, ad neki egy extra hangulatot. Ellenben az én példányom, sajnos eléggé hanyag munka eredménye. Vannak könyveim, amik harminc-negyven évesek, többször olvastam őket és jobb állapotban vannak, mint ez egy olvasás után. A könyv borítója egyszerűen elszakadt, a ragasztás meg a gerincénél kezd elengedni és az utolsó lapok már kezdenek kihullani. Ezt korábban egyik zenei kiadványnál sem tapasztaltam, ezért is lepődtem meg, hogy ez nem a legerősebb minőség. Na, de nézzük a beltartalmat. Nem szoktam a fiamról írni,de most beszólt egy olyat, amit nem tudok kihagyni. hat éves, nézzük el neki a pontatlanságot.

“Apa, ez a bácsi a könyvön eléggé bolondosan néz ki, de kit érdekel, mert ő írta a világ legjobb dalát az Iron Man-t”

Már nevetve ültem le a könyvvel a kezemben és azt vártam, hogy ez a röhögés csak még vadabb lesz. Ozzy előző könyvét simán lehetne kötelező olvasmánnyá tenni zeneiskolákba. Mire vigyázz, ha rocksztár akarsz lenni címmel. Az a könyv az alfája és omegája az összes zenei könyvnek, szerintem. Két évente előveszem, mindig megfogadom, hogy csak egy részt olvasok el, és mindig azon kapom magam, hogy pár nap alatt le is nyomtam az egészet. Zseniális szerzemény. Emiatt is az Utolsó Kenet-tel szemben hatalmas elvárásaim voltak, hiszen mégiscsak Ozzy-ról beszélünk! Tuti történt vele még pár őrült dolog azóta, hogy befejezte azt a könyvet. 

A könyv elejének van egy ilyen utóérzete is, hogy folytatjuk a dolgokat ott, ahol abbahagytuk, de aztán hamar megváltozik a képlet. Ozzy nem hazudtolja meg magát, nem emlékszik sok mindenre az életéből, ez igaz arra is, hogy rengeteg történetet újra elmesél itt is, amiket már hallottunk korábban. Bevallom, hogy ez engem annyira nem mozgatott, még egyszer elolvasni ugyanazt, amit már korábban….Ahogy haladunk a könyvben szépen előre azonban felüti a fejét valami furcsa érzés. Nem is ismertem fel elsőre, de aztán ahogy egyre jobban faltam az oldalakat megülte a gyomromat és ismerős lett. Ozzy nem egy vidám művet diktált le. Nem. Iszonyatosan negatív, depresszív az egész könyv. A fejezetcímek is csak azt sugallják, hogy a szar csőstül jön. Nem azt érzem, hogy Ozzy boldog lett volna az utolsó tíz évében, sokkal inkább azt, hogy végig szenvedte az utolsó időszakot, amit a betegségeiből kifolyólag teljesen megis tudok érteni. Ellenben emiatt egy rettentően nehéz olvasmány és nincs jó szájízem a végén. Azon kívül, hogy nem tud mozogni és nincs jóformán ép csigolyája nem sok extrát tudtam meg a könyvből. Szórakoztatni pedig sajnos egyáltalán nem szórakoztatott. Az utolsó százharminc oldalt kötelességtudatból olvastam el, nem pedig azért mert kíváncsi voltam, hogy mi történik a következő fejezetben. Három meglepő dolog volt összesen a könyvben. Az első, amikor kiderült, hogy ugye hidat neveznek el a zenekarról, kikerül a pad a zenekar tagok fotójával. Ez stimmt. Ellenben Sharon és Ozzy örül neki, hogy amikor a rajongók Ozzy képével akarnak fotózkodni akkor, Geezer-t kitakarják/ elé ülnek. Ezt nem értettem, hogy miért jó dolog. A másik dolog, hogy a 13 album a kényszer szülötte, nem pedig azért készült el mert a zenekar annyira akart egy új lemezt. Az utolsó lemezhez köthető a harmadik meglepetés, hogy Brad Wilk-et nem akarta a zenekar, hogy játszon a lemezen. Rick Rubin cserélte le Ozzy dobosát, Tommy Clufetos-t rá, aminek annyira nem örült az énekes. Noha elmondják, hogy Brad jó dobos, de nem igazán azt érzem, hogy jót tett a lemeznek. Rubint meg egyenesen nem kedveli Ozzy, szerintem. Ezeken kívül azonban tényleg csak végeláthatatlan kórházi kezelésekről olvasni többségében. Nem mellesleg nekem erős gyanúm van rá, hogy az utolsó fejezetet/fejezeteket már nem Ozzy diktálta le, hanem sokkal inkább hozzá lett írva. Amit leírnak az egészségi állapotáról, abból kifolyólag én nagyon megkérdőjelezem, hogy Ozzy bármit is diktált volna 2024 második felétől.

Sajnos sok jót nem tudok írni a könyvről. Hiányoznak belőle a képek, ami azért egy ilyen zenei kiadványnál erősen javallott. Hiányzik belőle az az igazi humor. Helyette egy-egy story az unásig van nyújtva.