Ugyan a nagyközönség már a legendává nemesedett budapesti koncert jubileumi kiadását várja, nem érdemes szó nélkül hagyni az idei nyár Queen-történéseit sem, már ami az újrakiadásokat illeti. A zenekar katalógusa 2024-ben került át a Sony Musichoz, rekord összeg, nagyjából egy milliárd font fejében. A szerződés eredményeként pedig hasonló folyamat indult be, mint néhány éve a Pink Floyd diszkográfiájával. A külső szemlélők ebből az egészből elsősorban arra kaphatták fel a fejüket, hogy az időrendi sorrendet felrúgva, jubileumok és egyéb aktualitások nélkül sorozatban jelentek meg a lemezboltok polcain a Pink Floyd lemezek immár Sony Music logós kiadásai, esetenként LP, zömmel pedig CD formátumokban. A nyár végén hasonlóra figyelhettünk fel a Queen esetében is.
Az augusztusi etapban egyenesen öt kiadvány, az A Night at the Opera, a News of the World, a The Game, a Made in Heaven és a Live at Wembley is az üzletek polcain landolt. Ezek közül most az első háromra, vagyis a Freddie Mercury életében megjelent stúdiólemezek aktuális változataira, azok közül is a CD verziókra hívnám fel a figyelmet.
Először is az egyéni preferenciáimmal kezdeném. Ha újrakiadásokról van szó, a magam részéről azt a – kevesek által kultivált – megoldást díjazom, amikor nem az a cél, hogy a CD formátum adta időbeli kapacitást a legteljesebb mértékben töltsük ki, és ennek érdekében olyan extrák kerüljenek a hanghordozókra, amiknek az eredeti kiadvány szempontjából semmi, vagy legalábbis nem sok jelentőségük van. A Sony Music a Pink Floyd lemezekhez hasonlóan szerencsére Queen-ügyben is osztja a véleményemet. Tehát nem volt cél olyan ráncok felvarrása, olyan rések kitöltése, amik nem léteznek. Ennek eredményeként szinte egy az egyben kapjuk kézhez az eredeti korongokat, így csak egy dologba tudok belekötni. Ez pedig nem más, mint a környezettudatosság jegyében egyre nagyobb teret nyerő softpak csomagolás, mely talán a legkevésbé CD korong-barát megoldás. A lemezek tehát műanyag tálca nélkül, a papírtokba illesztve kaptak helyet. Az egyes korongokról, melyek amúgy is sarokpontjai voltak a diszkográfiának, tartalmi szempontból az elmúlt négy-öt évtizedben már mindent leírtak a hozzáértők és az önjelölt kritikusok egyaránt. A magyar nyelvű források is kimeríthetetlenek, legyen szó biográfiákról, papírra vetett életrajzokról, magazinokról, mozifilmről, webes bejegyzésekről, vagy bármi egyébről. A részletekbe menő elemzésnek, a disszertációk megírásának talán nem is jelen újrakiadások kapcsán van helyük. Inkább néhány érdekességre igyekszem felhívni a figyelmet a három lemezzel kapcsolatban, melyek részben a legendárium részei, részben pedig jól dokumentált – de a köztudatban nem feltétlenül rögzült – tényeken alapulnak.
A címben szereplő három album közül az 1975 novemberi megjelenésével az A Night at the Opera a legkorábbi és a zenekar utóélete szempontjából minden bizonnyal a legfontosabb. Aki látta a Bohém rapszódiát, tisztában van vele, hogy a korong képében a négyes negyedik nekifutásra egy halálugrást hajtott végre. Az együttes a sikeres előzmények ellenére a(z anyagi) csőd szélén állt, a Trident Studios-szal kötött előnytelen szerződéssel nagyjából ki lettek semmizve. A korábbi menedzserüknek, Norman Sheffieldnek címzett Death on Two Legs (Dedicated to…) című nyitó tétel nem is köntörfalaz. A dallal a zenekar még egy pert is magára húzott. A belső borítón felbukkanó No Synthesizers szlogen a korongot csak felületesen, kizárólag a korszakos jelentőségű Bohemian Rhapsody révén ismerők szemei elé hajlamos kérdőjeleket rajzolni, pedig szó szerint értendő. A zenekar, illetve Brian May a kórusokkal és a gitáros által használt effektekkel érte el ezt a bizonyos futurisztikus hangzást. Ennek a hangképnek az ellenpontja a folk rockos 39 című szerzemény, a maga időutazós témaválasztásával. Ha már a hangszerelést emlegettem, ne hagyjuk ki May hárfajátékát a lírai Love of My Life-ban, hiszen ha hihetünk a szóbeszédnek, a gitáros húronként játszotta fel a jól ismert dallamot. Ennél meglepőbb a jazzes beütésű Seaside Rendezvous-ban hallható fúvós zenekar kiléte – a trombiták, a tuba és a klarinét ugyanis a dobos, Roger Taylor és Mercury hangján szólalnak meg. Mármint tényleg a hangjukon, mivel a fúvósokat ők ketten imitálták. De akad itt ún. kutyasíp-effekt is, a záró God Save the Queen-ben. Ezt, az emberi fül számára alig hallható hanghatást May csiholta ki a hangszeréből, magas frekvenciájú gitárhangok útján. Nem beszélve a Good Companyban hallható gyerekjátékról, melynek azt a bizonyos ukulele-szerű hangzást köszönhetjük. Ha máshonnan nem is, az azonos című film révén jól ismerjük a Bohemian Rhapsody vokálfelvételének körülményeit. Ebben a körben így csak utalnék rá, hogy a hivatalos adatok szerint az éneksávok száma nem kevesebb, mint száznyolcvan volt… A sok tudatos elem mellett az A Night at the Opera hátterében ott húzódik az ösztönösség is, elég csak a filmélményen alapuló, esetleges címválasztásra utalnom. Az A Night at the Opera a maga idejében a legdrágább albumnak számított, a legtöbb pénzt akkoriban mégsem az emblematikus Bohemian Rhapsody, hanem John Deacon dala, a You're My Best Friend hozta a konyhára. A dolog pikantériája, hogy a basszusgitáros ezt az egyetlen dalt hozta a negyedik lemezre.
A soron következő A Day at the Races kimaradt az augusztusi újrakiadások sorából, így egyet előre ugorva a robotos-véres borítós, News of the Worlddel kell folytatnom, mely kapcsán érdemes a megjelenése évéből kiindulni. A képregényes/sci-fi hatású képpel (rajta a Frank névre keresztelt figurával és a zenekar tagjaival) ékesített hatodik Queen lemez megjelenésének dátuma, 1977 a punk hullám éve volt a szigetországban. A lemez pedig a Queen részéről egy részben tudatos reakció a friss mozgalomra. Egyébként a Never Mind the Bollocks… hivatalosan egy nappal a News of the World előtt jelent meg. A korábbi zenekari mérce szerint rohammunkában, „mindössze” tíz hét alatt levezényelt stúdiózás a Sex Pistols album munkálataival párhuzamosan folyt. Mercury pedig már a Wessex Sound Studióban összekasztotta az akkor még nem létező bajszát a Sex Pistols-os Sid Vicious-szel – az összetűzésből állítólag a frontember került ki győztesen. A We Will Rock You / We Are the Champions nyitányhoz nem nagyon kell bármit is hozzáfűzni, hacsak azt nem, hogy a civilben asztrofizikai tanulmányokat folytató May a nyitódal esetében kiszámolta, miként kell a sávokat különböző időközökkel úgy eltolni, hogy a hallgatónak olyan érzete legyen, mintha egy embertömeg egyszerre mozdulna meg. Ha már May, a köztudottan macskabarát Mercury helyett a gitáros írta és énekelte lemezre az All Dead, All Dead című darabot, ami történetesen gyerekkori kedvenc macskájáról íródott. Azóta sokan és sokszor elsütötték, de a ’70-es évek második felében még nem volt bevett gyakorlat, hogy egy lemez kvázi címadója egy későbbi korongon kapjon helyet; a Sheer Heart Attack esetében épp ez a helyzet. A Who Needs You John Deacon pillanata, azon ritka alkalmak egyike, amikor a zenész egy Queen dalban a vokálozik, mi több, spanyol gitáron és kolompon is játszik. Szintén a basszusgitáros jegyzi az utóbb Roger Taylor kertjében klipesített Spread Your Wings című dalt, melyről kezdő metalosként hosszú éveken keresztül azt hittem, hogy a Blind Guardian szerzeménye (lásd. Somewhere Far Beyond lemez). A ritmusszekció másik tagja, Roger Taylor pedig nemcsak gitárt ragadott a funk rockos Fight from the Inside-ban, hanem „kisajátította” azt, énekel, basszusgitározik, ritmusgitározik a dalban, és természetesen a dobtémákat is ő jegyzi. Az It’s Late pedig Brian May nagy pillanata. A gitáros néhány hónappal a Van Halen bemutatkozó korongjának kiadása előtt itt állt elő a maga tapping-technikájával, még az It’s Late gitárszólója állítólag abban az időben Slash személyes kedvence volt. A Get Down, Make Love-ot a space rockos betétje miatt érdemes megemlíteni, a jazzes, zongorás, lecsupaszított ballada, a záró My Melancholy Blues-t pedig a frontember miatt. Itt nincsenek trükkök, sem legendák, csak a zongora és Mercury. A mérvadó Rolling Stone magazin kritikusa a megjelenésekor finoman szólva is visszafogottan lelkesedett a News of the Worldért, néhány évtizeddel később pedig ugyanez a magazin válogatta be a korongot minden idők 500 legjobb lemeze közé…
Folytassuk – és átmenetileg fejezzük is be – a zenekar egyetlen amerikai listavezető stúdióalbumával, az 1980-as The Game-mel! A korong zenei szempontból és a külsőségeket tekintve is fordulópont a Queen diszkográfiájában. Változott a hangszerelés, mellyel együtt új hatások szivárogtak a zenébe. A négyes a dalszerzési módszerén is igazított, ahogy a felvételek sem a tőlük megszokott módon, helyen és időben zajlottak. A lemez eredeti címe – Maid in Germany – utalt is volna az utóbbira. A felvételek ugyanis a müncheni Musicland Studios-ban zajlottak, két session során – négy dalt 1979 nyarán rögzítettek, a továbbiakat pedig 1980 tavaszán fejezték be. A négy dalszerző állítólag közel negyven tételen dolgozott, melyből végül csak tíz került lemezre. A hangszerelés kapcsán pedig meg kell említeni, hogy az új évtized hajnalán a zenekar felülbírálta a maga által alkotott ún. No Synthesizers-szabályt. A szlogen nem véletlenül hiányzott a belső borítóból, hiszen a Sail Away Sweet Sister című dalban Brian May a védjegyének számító Red Special gitárjával és különböző pedálokkal imitált szintetizátorszerű hangzásokat, de ezen túl a The Game-en valódi szintetizátort, egészen pontosan egy Oberheim OB-X-et is csatasorba állítottak. A gitáros pedig a témák egy részének feljátszását John Deacon-nek, mást pedig a frontembernek engedett át. Ennek eredményeként előbbi jegyzi az Another One Bites the Dust ritmusgitár-szólamait, ahogy a dalban hallható ujjcsettintéseket és zongoradallamokat is. A Crazy Little Thing Called Love stúdióverziójában pedig Mercury akusztikus gitárjátékára figyelhetünk fel. További érdekesség, hogy az énekes a lemezbemutató turnén is gitárt ragadott. A szinte a végtelenbe nyúló Queen-mércével mérve is a legmerészebb dal a ma már ritkán emlegetett Don’t Try Suicide. A szerzemény a címével és a szövegével ellentétben egy meglepően vidám, sőt, szinte kabaré stílusú rockabilly dal. Bár Brian May utóbb ezzel kapcsolatban a nemtetszésének adott hangot, a rajongói körben mégis kultikus darabbá vált. A négy nagy sláger közül talán az Another One Bites the Dust durrant a legnagyobbat. Ha hihetünk a legendának, állítólag egy Los Angeles-i koncert után maga Michael Jackson javasolta a kvartettnek, hogy a dalt kislemezen is adják ki. A The Game nemcsak zeneileg, hanem imázs szempontjából is fordulópontnak bizonyult. A korábbi glames dizájnt felváltották a bőrdzsekik, ahogy a hajzuhatagok háromnegyede is tovatűnt. A videoklipekben pedig felbukkant Freddie Mercury hírhedt bajsza. Az angliai siker lényegében csak a papírforma volt, ellenben az Egyesült Államokban a The Game bizonyult az egyetlen olyan Queen lemeznek, amelynek sikerült feljutnia a Billboard 200-as listájának csúcsára.
Hogy kihez melyik Queen korszak áll a legközelebb, csak egyéni preferencia kérdése – hozzám mondjuk a most említettek közül a The Game. Az azonban elvitathatatlan, hogy mindhárom lemez megkerülhetetlen, nemcsak a Queen életművét, hanem a komplett könnyűzenét tekintve. A Sony Music tehát ismét beletenyerelt a mézesbödönbe, a kérdés részemről már csak az, hogy olyan mélyre nyúlnak-e az életműben, ahogy Jimi Hendrix kapcsán a szokásuk, vagy megelégszenek a jól ismert felvételek ismételt publikálásával. Hamarosan erre is választ kapunk.
