Sok mindenre nosztalgiával tekintek vissza, de a magnó kazetta nem tartozik ezek közé. A legócskább hanghordozó, amivel csak a baj volt: megnyúlt a szalag, vagy a lejátszó begyűrte, ráadásul zabálta a walkman az elemet, amelynek élettartamát aztán egy pax toll segítségével hosszabbították a leleményesebbek (aki ott volt, az tudja…).

A Chat Pile részben ebben a számomra nem annyira kívánatos nosztalgiában utazik és kazettán (is) jelenteti meg a zenéjét, amely alapból úgy szól, mint amit már ronggyá hallgatott egy komplett osztálykirándulás. Pedig a modoros lepattantság álcája alatt egy patent kis noise-rock zenekar rejtőzik, akik pont akkor kezdtek el noise-rockot játszani, amikor a trendcsinálók a műfaj aranykorának számító 90-es éveket emulálják.

Az első két EP (This Dungeon Earth, Remove Your Skin Please), illetve a debüt album (God’s Country) még éppen hogy leválasztható a szárba szökkenő divat hullámról, azonban a kettes számú Cool World kopottsága már több tudatosságot sejtetett. Az indie közönségnek a korszellemnek megfelelő új hősök kellenek, az oklahomai srácok meg jó ütemben érkeznek a társadalomkritikus témákat nyers zajolásba csomagoló produkcióval. Hathatós kiadói támogatással és nem kevés pozitív sajtóval a banda a The Jesus Lizard meg az ős-Korn közé kerül a revival-polcon és bár szorgalmukkal és tehetségükkel magukat hozták lendületbe, a “jókor jó helyen” faktor azért náluk is érvényesült.

A legújabb albumon is kitart ez a lendület, ráadásul az előzményekhez mérten zeneileg könnyebben emészthető falat a Who Loves The Sun. Ha maradunk a Korn analógiánál (amely legfőképpen Stin basszer rajongása mentén került fókuszba) a srácok még nem csinálták meg a maguk Follow The Leader-ét, ez inkább a Life Is Peachy, azaz továbbra is egy zabolátlan és zsigeri zaj szörnyeteg morog ránk, aminek azért már ott lóg az árcédula a nyakában.

A hype ellenére én nagyon örülök, hogy ezzel a zenével szélesebb közönséget is meg lehet szólítani, sőt kicsit értetlenül is álltam a jelenség előtt egészen addig, amíg bele nem futottam a banda Outbreak Fest-es élő műsorába, ahol a hangmérnökök végre megajándékozták őket azzal a hangzással, amely kidomborítja az érdemeiket. Sajnos a Who Loves The Sun-on is koncepció a kazis retrográd megszólalás, így ezért is bánom, hogy nem voltam ott az A38-as koncertjükön, ahol vélhetően maximalizáltan jött át a Chat Pile élmény (egyébként a Deep Blue-t, illetve a PEN I S SMALL-t játszották előzetes gyanánt).

Pedig kifejezetten izgalmas hallgatnivaló az oklahomai banda harmadik nagylemeze, köszönhetően a “dallamosodásnak”, a változatos zenei megoldásoknak és az újabb hatások beemelésének, így a doboz hangzás sem annyira zavaró, bár egy hangyafasznyit most talán jobban szólnak. 

Rögtön az album indító Creature kapcsán a The Cure ugrott be és van is a nótának egyfajta post-punkos hangulata a végén egy pazar kornos döngöléssel, ami viszont szinte követeli a penge hangzást és ez az érzés sajna többször visszaköszön a hallgatás során. A “The Cure touch” egyébként más nótákban is tetten érhető: az Intruder olyan, mintha a Burn alkatrészeiből szerelték volna össze, a zömében akusztikus album záró October All the Time pedig már a címében is nagyon grufti. A The Cure és a Korn mellett a Deftones legénysége is biztos sokat csuklik, a Same Rules például az Rx Queen mostohatestvére, illetve én a halk-hangos sormintát követő Shrine elszállós kiállásaiba is bele vélem hallani Chinoékat. 

Továbbá most sem spóroltak az Amphetamine Reptile meg a Touch & Go bandáit idéző noise-rockkal a Big Blacktől kezdve, a The Jesus Lizard-on át az Unsane-ig, ami persze nem azt jelenti, hogy a Who Loves The Sun egy pofátlan idézetgyűjtemény, inkább a különböző hatások ügyes újrahasznosítása, amitől sajátosan “chatpileos” lesz a végeredmény.

A doboz hangzás miatt fél koponya nálam ugrik, ettől függetlenül a Chat Pile esélyes a mindenféle év végi listák jobb helyezéseire, azt pedig, hogy sikerekben lesz e feljebb, majd eldönti a közérzet…a bandán mindenesetre nem fog múlni.