
Az eredetileg instrumentális projektként indult Blood Of The Earth egy amerikai sludge-, doom- és post-metal együttes a floridai Tampából. A zenekar két tagjával, az egykor a Crowbarban is megfordult Jeff Golden basszusgitárossal és Katie Golden billentyűs énekessel beszélgettünk.
RS: Miért fontos számotokra, hogy ennyire tudatosan közelítsetek a dalszerzéshez?
Katie: Amikor elkezdtük ezt a projektet, szerettük volna belehozni a saját kreatív erőinket. Korábban más zenekarokban játszottam. Jeff a Crowbar tagja volt, és beugrott a Six Feet Under-be, illetve sok más zenekarba is. Ez a projekt a miénk. És ezzel végre beleadhatjuk a saját érzelmeinket, mindent, amit ki akartunk engedni magunkból. Úgy érzem, ezek a dalok azért hordozzák ezt a súlyt, mert olyan sokáig vissza voltak tartva.
RS: És most a saját utatokat járhatjátok. Ha ennyire tudatosan közelítetek a dolgokhoz, mennyi hely marad az ösztönnek és a spontaneitásnak?
Jeff: Néhány dal tulajdonképpen helyben született, úgyhogy szerintem bőven van helye a spontaneitásnak, most, hogy kialakítottuk a saját dalszerzési stílusunkat. Nem akarjuk mások stílusát másolni. Sajátot alakítottunk ki, miután éveken át más zenekarokkal és más emberekkel játszottunk. Mind nagyszerű tapasztalatok voltak, de most már képesek vagyunk kialakítani a saját hangzásunkat. Nincsenek igazán szabályok. Ha akarunk valami sludge vagy doom elemet, és vannak tiszta énekes részek meg szimfonikus részek, akkor elég nyitottak vagyunk a különböző stílusokra, szerintem. De a súlyosság tekintetében hasonló marad minden, és tulajdonképpen nincsenek szabályok. Ez így nagyon jó.
RS: Ami igazán megragadott a zenétekben, az a hihetetlenül feszült atmoszféra. Miért ennyire fontos számotokra ez a hangulat?
Katie: Azért, mert amikor az ember a heavy zenére gondol, sokáig nem igazán gondolt a billentyűs hangszerekre. Én nagyon szerencsés vagyok, mert egészen kicsi korom óta zongorázom és billentyűs hangszereken játszom. Mindig is szenvedélyem volt, hogy billentyűket, szintetizátorokat és egy teljesen más hangzást vigyek be egy súlyos műfajba. Szeretek megteremteni egy jelenetet, egy atmoszférát. Szeretem, ahogy mondtam, előhozni az érzelmeket. A zene képes olyan atmoszférát teremteni, ami nemcsak nekünk ad kreatív önkifejezést, hanem szerintem mások is tudnak hozzá kapcsolódni. Megteremt egy teljes hangulatot, egy érzést, és pontosan ezt szeretnénk. Számomra mindig is a rétegekről szólt, rétegeket építeni egymásra, majd létrehozni azt az atmoszférát, amelyben sok az üresség, mégis súlyos marad.
Jeff: És szerintem mindhárman én, Katie és Jay ugyanazokat a stílusokat szeretjük. Jay és én mindig is nagy rajongói voltunk a Neurosisnak és a post-metalnak. Katie nemrég fedezte fel magának a post-metal atmoszférikus oldalát. Szóval ez mindig is hatással volt rám, csak eddig rejtve volt a dalszerzésben, most pedig felszínre került.
RS: Nehezebb volt megtanulnotok, hogy ne tegyetek hozzá még egy riffet, réteget vagy hangot? Hol húztátok meg a határt?
Jeff: Szerintem nálunk érvényesült a „kevesebb több” megközelítés. Régebben egy deathcore zenekarban játszottam, ott mindig nagyon súlyos volt minden: blastbeatek, breakdownok, káosz. Itt viszont lehet egyszerűbb, strukturáltabb, és mégis ugyanolyan súlyos, mint a többi metal zenekarnál, mert tudatosan közelítünk hozzá. És nemcsak erről van szó. Szerintem bizonyos részek ritmusa és ismétlődése szinkronba hozza az emberek szívverését, és ritmikusan mozgatja őket. Ezt akarjuk látni, amikor élőben játszunk. Szerintem ez sokat segít. Ez egyfajta primitív dalszerzési mód, amit egyesek barlanglakó-riffnek neveznek, de mindig is vonzott ez. Én inkább törzsi jellegűnek mondanám, sok nehéz tom a dobokon, bizonyos ütem mintákkal. Van benne valami primitív, ösztönös súlyosság.
RS: Az érzelem fontosabb, mint a technika?
Jeff: Igen. Soha nem voltam technikás. Általában a Blood of the Earth basszusgitárosa vagyok. Gitároztam és basszusgitároztam is, de amikor turnézom, basszusgitáros vagyok. Soha nem vonzott a szupertechnikás játék. Jó dolog az is, csak sosem az én stílusom volt. Mindig inkább úgy voltam, hogy kevesebb több.
RS: A metalban a súlyosságot gyakran hangerővel és sűrűséggel érik el. Ti azonban egyre inkább a tér által is súlyt teremtetek. Mikor jöttetek rá, hogy a csend ugyanolyan agresszív lehet, mint egy riff?
Jeff: Szerintem az első EP-nken, amelynek a címe ...And the Pillars Shook. Ez tulajdonképpen egy demó EP. Van rajta egy The Neurotic című dal, ami egy olyan részbe megy át… akkoriban ez nekünk gyorsnak számított, ami más zenekarokhoz képest egyáltalán nem gyors. De van egy rész, ahol minden egyszer csak megáll, és rengeteg üresség marad. Aztán néhány cintányér ütés és néhány billentyűs effekt hallható. Úgy lett nagyon súlyos a hangzás, hogy közben alig volt benne hang.
Katie: Szerintem a dinamika fontos. Ha hosszú időn keresztül a folyamatos, hangos és súlyos a zene, az fárasztó lehet. Szükség van változatosságra. A lassabb, csendesebb részek pedig nagyon-nagyon jól kihozzák az atmoszférát. Más aspektusokat mutatnak meg, ahelyett, hogy minden állandóan ugyanaz lenne.

RS: Sok Sludge és Doom zenekar házaspárokból áll. Mennyire volt egyértelmű számotokra, hogy együtt kell folytatnotok ezt az utat?
Jeff: Nos, kezdetben egy Six Feet Under turnén találkoztunk. Az ő zenekara, a Shooting The Convalescence, a Six Feet Under előtt játszott Európában, amikor én beugrottam a Six Feet Under-be. Egy koncert után elkezdtünk beszélgetni arról, hogy szeretnénk közösen valami projektet csinálni. Én Doomot mondtam, de azt kellett volna mondanom, hogy Doom elemekkel tűzdelt zenét. Sok különböző részt kombinálunk, és most szimfonikus részekkel is kiegészítjük ezeket. Bemutattam neki olyan zenekarokat, mint a Neurosis, a Cult of Luna, Electric Wizard,, Weed Eater stb. 2019 volt, és barátok lettünk. Néhány évvel később randizni kezdtünk. Aztán elkezdett a Spotify-on post-metal lejátszási listákat keresgélni. A többi meg már…
Katie: Én mindig is szerettem másokkal együtt dolgozni. Akár néhány dalról, akár egy albumról volt szó, mindig szerettem különböző zenészekkel dolgozni. Amikor Jeff először felvetette egy doom projekt ötletét meglepődtem. Én még soha nem csináltam ilyesmit, szóval vállaltam a kihívást.Az évek során rájöttünk, hogy sok-sok szempontból jobban összeillünk, mint gondoltuk. 2024-ben összeházasodtunk. Októberben ünnepeljük a kétéves házassági évfordulónkat. Nincs annál teljesebb érzés, mint hogy megoszthatjuk egymással a zene iránti szeretetünket. Együtt írhatunk, együtt játszhatunk koncerteken. És utazhatunk.
RS: Mennyire nehéz számotokra elválasztani a munkát a magánélettől?
Katie: Nem túl nehéz. Azt hiszem, az egyetlen alkalom, amikor… hogy is mondjam… vitázunk. Az csak a dalszerzési folyamattal kapcsolatos. Ő hallja a teljes hangzást, én pedig azt mondom: nem, ez nem hangzik jól. Így kellene megcsinálni. Ő pedig azt mondja: nem, tökéletesen fog működni. És igaza van. De az én fejemben kicsit furcsán hangzik. Nem tudom mindig jól összerakni. Talán ez az egyetlen alkalom, amikor van egy kis súrlódás. De szerintem ez is jót tesz a dalszerzési folyamatnak. Egyébként nagyszerűen működik minden. Ez gyakorlatilag az egyetlen ilyen helyzet. Nem mondanám, hogy veszekedünk. De azt hiszem, a zenével kapcsolatban ilyenkor vannak komolyabb vitáink és beszélgetéseink. Ezen kívül csapatként dolgozunk. És szerintem mindenben, amit csinálunk, csapat vagyunk. Bármilyen kihívás vagy nehézség jön, mi állunk szemben a helyzettel.
Jeff: Támogatjuk is egymást, én például megint megyek majd turnéra. Katie pedig tudja, milyen valójában a turnézás. Ez nem egy Mötley Crüe videó a backstage-ben, hanem sok üldögélés, rengeteg várakozás és utazás. De még ha olyan is lenne, mint egy ilyen videó, akkor is egyszerűen ilyen a turnézás. Ő érti ennek a folyamatát, mert képzett zenész. Én nem vagyok klasszikusan képzett zenész. Egy nap csak felvettem egy gitárt, aztán átváltottam basszusgitárra. És tulajdonképpen tabulatúrákból vagy hallás után tanultam meg játszani. Ő hozta be a technikát, vagy inkább az elméletet. Még akkor is, ha néha alig tudok valamit a zeneelméletről, vagy egyáltalán semmit. Szóval amikor az emberek azt mondják, hogy „ezt nem csinálhatod”, azt mondom: de, én most éppen megcsináltam. Ő pedig képes az én furcsa dalszerzési módszeremet a saját ötleteivel kiegészíteni.
RS: Amikor új zenét írtok, használtok VST-ket, vagy inkább régimódi módon, csak erősítőkkel dolgoztok?
Jeff: Otthon Reapert használok. Abban futtatom a pluginekkel. A demóknál Tonex plugineket használtam. Ez egy Orange erősítő emulátora, English Dirtnek hívják, de szerintem ez egy Rockerverb és egy 5150-et aminek Proud Eddie a neve. Ezt a kettőt kombinálom, és van egy Darkglass pluginem is. Reaperben csinálom, Katie pedig Mixcraftot használ.
Katie: Én ajándékba kaptam egy hatalmas hang- és hangszínkönyvtárat. Néha csak ülök a zene szobánkban, és furcsa hangokat készítek. Amikor megtalálom azokat a hangokat, amelyek nekem és mindenkinek tetszenek, elkezdem hozzáadni őket az általunk épített rétegekhez. Én általában egy Korg Kross 2-t használok, amiben szintén rengeteg nagyon jó hang van. Dalszerzéskor általában mindent MIDI-ben írok. Mixcraft-ot használok. Így a stúdióalbum hangzása szinte pontosan átültethető élőben is. Azt szeretném, hogy a számítógépes szoftver használata mellett is a lehető legorganikusabb legyen.
Jeff: A tényleges felvételnél viszont, amikor stúdióban voltunk, az erősítőket a live roomban mikrofonoztuk. Mi a kontrollszobában voltunk. Én Darkglass… Pell, GK erősítőket használtam, a gitárhoz pedig Orange CR-120-at. Majd egyenesen a Pro Toolsba küldtük.
RS: A Doom zene különösen érdekes 2026-ban, mert egy lassú műfajról beszélünk egy olyan korban, amikor a körülöttünk lévő világ folyamatosan gyorsul. Mégis virágzik a műfaj. Hogyan látjátok ezt az ellentmondást?
Jeff: Örülök, hogy a Doom egyre inkább… nem mondanám, hogy mainstream, de egyre inkább elismert. Szerintem azért, mert az Acid Bath visszatért, és elérte a fiatalabb generációt, a zene újabb hallgatóit. Ezzel az új hallgatói hullámmal szerintem jó, hogy mi is el tudjuk kezdeni jobban terjeszteni a zenénket. Mindig is szerettük ezt a műfajt, de most már megvan a lehetőségünk arra, hogy közönség is hallja, amit csinálunk. De ott a Neurosis vagy a Weedeater is, akik jó barátaink. Mindig jelen vannak-voltak. A Doom és a Sludge mindig is ilyen. Már középiskolás koromban is, Connecticutból származom, de mindig szerettem a New Orleans-i színteret. 2013-ban végül csatlakoztam a Crowbar-hoz. Számomra ez mindig olyan stílus vagy műfaj volt, amelyhez egyre inkább vonzódtam, miután felfedeztem. Szerintem mindig is jelen volt, de most a közösségi médiának köszönhetően egyre többen fedezik fel, vagy válnak tudatosabbá iránta.
RS: Követitek az újabb Doom zenekarokat, például a Frayle-t, a Year of the Cobrat?
Katie: Year of the Cobra, igen. A Year of the Cobra-ból, Amy beugrott az Amonra-ba, Így fedeztem fel a Year of the Cobra-t. Elmentünk egy Doom City fesztiválra Mexikóvárosba, és megismerkedtünk egy csomó környékbeli zenekarral. Volt egy Apocalypse nevű zenekar. Nagyszerű zenekar, instrumentális, nagyon súlyos. A Mephistopheles is egy nagyon-nagyon jó zenekar volt. Most, hogy próbáljuk népszerűsíteni és eljuttatni az emberekhez a zenénket, kapcsolatba kerülünk más Doom zenekarokkal is. Florida is kezd egy kicsit felkerülni a térképre.
RS: Az új albumot Ryan Boesch-el készítettétek. Milyen meglátása volt, amit ti magatok nem vettetek észre?
Jeff: Képes volt finomhangolni a dolgokat, pontosan beállítani őket, hogy még súlyosabbak legyenek. Amikor Jay leutazott, arról beszéltek, hogy fél decibellel feljebb kellene venni valamit. Én ezeket az apró változásokat nem hallom.
Én azt mondtam: szerintem ez nagyszerűen szól. Aztán amikor hozzáadták a saját részüket: oké, most még jobban szól. Ryan a hangszerelésben is segít nekünk. Van egy rész, ami nem ezen az EP-n lesz, hanem a következőn. Ott két percig ugyanazt a riffet játszottam, mert nem tudtuk, hogyan vágjuk el. Ryan viszont tudott segíteni a szerkezeten, például azt mondta, próbáljuk meg így, vagy próbáljuk meg úgy, vagy akár különböző szólókkal. Volt egy szóló egy Barren Oasis című dalban. Azt hiszem, ez lesz az egyetlen olyan dal azon a közelgő EP-n, amelyben szóló van, és egy kicsit túl hosszú volt, ezért kettévágtuk. Sokkal jobban hangzott, és ez Ryan ötlete volt. Szóval a produceri munkában is segít nekünk.
Katie: Szerintem azért, mert szereti ezt a zenei műfajt, és nagyon kedveli ezt a stílust, ezért tényleg jó ötleteket tud hozzáadni. Ez sokat segített, mert ha egy olyan producerünk vagy felvételt készítő emberünk lett volna, aki nem szereti ezt a műfajt, vagy nem ismeri, akkor nem lett volna jó párosítás. Ő viszont tényleg sokat segít, mintha a zenekar ötödik tagja lenne. A szólót a barátunk, Adam Phillips játssza, aki egy ideig a Propane tagja volt.Ő harmóniákat és szólókat játszik néhány különböző számban. Ő is fellép velünk.
RS: Melyikőtök mondja nagyobb valószínűséggel azt, hogy „még nincs kész, dolgozunk a dalon”, és melyikőtök az, aki inkább azt mondja: „álljunk meg, mielőtt mindannyian elsüllyedünk”?
Jeff: Szerintem ez daltól függ, mert volt már mindkettőre példa. Játszom valamit, Katie pedig azt mondja: így jó. Máskor pedig az van, hogy van egy kis zeneszobánk, egy rögtönzött stúdió az otthonunkban, én pedig a nappaliban Call of Duty-zom vagy valami hasonlóval töltöm az időt és hallom, hogy ő tovább játszik rajta, hozzáad ezt-azt, és jól hangzik, de néha tudnunk kell, mikor kell abbahagyni. Nem a dalt, hanem azt, hogy túl sokat adjunk hozzá. Szóval ez nagyjából 50-50. És szerintem mindketten nagyon kritikusak vagyunk azzal kapcsolatban, amit csinálunk.
RS: Az ötödik számként szereplő feldolgozás elég érdekes választás. Miért pont ezt a Ministry-dalt tettétek az EP végére?
Katie: Az első turnémon egy My Uncle The Wolf nevű New York-i zenekarban játszottam, amelyet Jimmy Bower producerelt, így volt benne egy kis southern stílus. Az első turnénkon viszont 2008-ban négy hétig Európában a Ministry előzenekara voltunk, egy hétig pedig önállóan játszottunk. Ezért mindig is nagy Ministry rajongó voltam, és szerintem a Filth Pig albumon jobban jelen van az a sludge-osabb, doom-osabb stílus, ha nevezhetjük így. Egy nap Zoomon beszéltünk Jay-el, és azt mondtuk, ki kellene választanunk egy Ministry dalt. Én azt mondtam: Filth Pig. Ebben pedig mind egyetértettünk. Kicsit meg kellett rövidítenünk, és belevittük a saját hangzásunkat. Nincs benne harmonika.
RS: Mit gondoltok? A következő Ministry-album tényleg az utolsó album lesz?
Jeff: Nem tudom. Remélem, nem. Még mindig hallgatom őket. Pár éve láttuk őket St. Pete-ben, Floridában. De én is nemrég láttam ezt a hírt, hogy készen állnak befejezni. Viszont az a turné, amin én velük voltam, a CLA-turné volt, tehát az volt a búcsú turnéjuk 2008-ban. Szóval remélhetőleg csak szünetet tartanak, és folytatják. Al viszont már régóta csinálja, úgyhogy tiszteletben kell tartani a döntéseit, mert tulajdonképpen ő indított el az egészet. Ha pedig szünetet akar, akkor szünetet akar.
