
A nagy visszatérések néha elmaradnak, de mégis vannak zenekarok, akik így is hatalmasat tudnak gurítani, és csinálnak egy olyan lemezt, amiről talán évtizedek múlva is beszélni fogunk. Itt az új Pure Reason Revolution lemez.
Van olyan, hogy egyszerűen csak szerencséd van. Noha mostanában eléggé keményen megedz az élet, mégis néha-néha látok valami fényt, ami megnyugtat, hogy van még jó dolog a világban. Ilyen volt az is, amikor az egyik promóter e-mailjébe beleszaladtam. Interjúlehetőséget kínáltak a Pure Reason Revolution zenekarral. Semmit sem tudtam a zenekarról, de csatolva volt a szeptember 25-én megjelenő Terrifying Angels album. Mi legyen? Nézzük meg, hogy mit tud ez a zenekar, lesz-e ebből interjú!
Nem viccelek, az albumot nyitó Spin Like Fire első öt másodpercét hallgattam meg, és már írtam is Nielsnek az interjú időpontja miatt. Ebből már szerintem könnyen leszűrhető, hogy szimpatikus lett a zenekar. Rövid utánajárás után kiderítettem, hogy a zenekar legnagyobb sikerét a 2006-os, idén húszéves első lemezével érte el. A sikerek ellenére széthullott a zenekar, és 2011-ben feloszlottak, hogy aztán 2018-ban újrakezdjék az egészet. Azóta a felállás átformálódott, de ez az én esetemben nem sokat nyomott a latban. Sőt, elmondhatjuk, hogy semmit sem jelentett. Az azonban igen fontos, hogy a sötét időszak közepette is a zenekar valami olyat tudott produkálni, ami reakcióba lépett a testemmel, és egyszerűen nem tudom elengedni. A már említett nyitótétel csak három perc, de olyan, mintha egy hatalmas történetet mesélne el. Feszes tempó, monumentális hangzás – egyszerűen nem bírom elengedni. Gondoltam, kevés lesz a jóból, hiszen a Terrifying Angels-ön csak hét dal van, de ekkor láttam, hogy két dal is bőven tíz perc felett van, egy közelről súrolja a bűvös tíz percet, a többi pedig középhosszú szerzemény. Miután a lemez beindította az agyi receptorokat, egyből le is ültet, hiszen a lendületből visszavesznek a Black-Arrow Acrobats alatt. Valami olyan elegy van itt, amitől a kémia nemcsak működik, hanem folyamatosan reagál mindenre. Amikor pedig belenyugodnál a dalba, már-már bele is szunnyadnál, akkor előkerül a torzított gitár pár másodpercre, hogy felébresszen, és újra a lendületes dallamok erdejében találod magad. Én igazából folyamatosan azt érzem, hogy különböző képekkel tudom leírni a dalok bizonyos részeit. Itt például magam előtt látom, ahogy gyerekként a hátsó ülésen ülve a kocsiban az ablakhoz nyomtam a fejem, és néztem a végtelen mezőket. A Haywire Heart pedig olyan megoldásokat hoz elő, amelyeket a Kraftwerk vagy Al Jourgensen is megirigyelne. Annicke hangja annyira együtt működik Jonéval, akárcsak Layne Staley hangja Jerry Cantrellével. Imádom. Nem tudom, miért, de ez most rettentően működik nálam, pedig napok óta a Downba vagyok megint beleszerelmesedve. Nem meglepő, hogy az album címét is viselő dal az egyik legsötétebb szerzemény a lemezen. Én egyből azt éreztem, hogy egy sötét klubban vagyok, ahol alig van valami fény, csak pislákolnak a lámpák, és kétes alakok ülnek mindenhol, de mégis ide húz a szívem. A maradék tételek közül a legkönnyedebb a Below Radiance, amit akár egy kastélyszállóban is hallgathatnánk.

Az biztos, hogy ennyire egy lemez és egy zenekar nagyon régóta nem talált meg magának. Egyszerűen zseniális, ami több hallgatás után is mindig ad valami újat!
