Tom Morello egy megkerülhetetlen alak a rockzene történetében. Amit műveltek anno a Rage Against the Machine-nel, az valami fenomenális volt. Nem is csoda, hogy az emberek még mindig odafigyelnek a fickóra, csináljon bármit is. Ő pedig csinál mindig valamit! Vagy segít a Black Sabbath búcsúkoncert szervezésében, vagy vendégeskedik valahol, vagy az emberi jogokért harcol, ha pedig nem ezeket csinálja, akkor éppen új szólóanyagot ír. Most éppen az Everyone Gets Everything They Want albummal jelentkezik, amit meg is hallgattunk.
Számomra 2024-ben vált nyilvánvalóvá, hogy Tom Morello egy élő legenda. Ekkor játszott a zenész először Magyarországon. Sokat nem vártam a koncerttől, de kíváncsi voltam, hogy mit is tud “egyedül” a színpadon a zenész. A mai napig az egyik legjobb partihangulatú koncert volt, amin részt vettem, és alig várom, hogy újra láthassam. Az eddigi szólóanyagai nem igazán nekem szóltak, de most az Everyone Gets Everything They Want-szal kilóra megvett.
Iszonyatosan tisztelem a csávót azért, amit elért és amit véghez vitt. Hányan lennének képesek arra, hogy a világ egyik legjobb zenekara után megalapítsák az Audioslave-t? Miután pedig az is gajra megy, nem kanyarodik vissza feltétlenül a gyökerekhez, hanem tovább csinálja a dolgait. Noha a Prophets Of Rage nem robbant akkorát, mint vártuk, azért egy kellemes színfoltja volt a 2010-es éveknek. De Morello nem áll le, folytatja az útját. Ahogy mondtam az előbb is, ez az album pedig zseniális. Nem akar senkinek megfelelni, elfér itt a Johnny Cash -féle merengés, a RATM-ot felidéző riffek tömkelege, a metalos megoldások és az egyéb könnyebb zenei hatások is. Elsőre a tizenkét daltól megijedtem, hogy nem lesz ez sok? De ahogy meghallgattam az intro-ként szolgáló Beth From Electronics című dalt, egyből lendületbe jöttem. Utána meg a címadó dal riffje hatalmasat lök rajtam, hogy folytassam a lemezt. Érdekes számomra, hogy Morello nem akar minden dalt vendégénekessel megoldani. Mivel nagyot énekelni, ordítani nem tud, így a mélyen búgó hangját élvezhetjük. Erről nekem a Tankcsapda, Akapulkó dala jutott eszembe. Azzal a különbséggel, hogy itt hatalmas refrén érkezik a búgós hang után, a szólóról pedig ne is beszéljünk… Remek dinamikai megoldások vannak a dalban, amik arra sarkallják a hallgatót, hogy újra meghallgassa a dalt.
Az Adjourn It-et már korábban megismertük, mivel a fia Roman és régi barátja Serj Tankian is szerepel a dalban. Itt már felfedezhetünk több RATM-os ízt is, így az ősrajongók oda meg vissza lehetnek, hogy mit kapnak. A Morellóval fémjelzett gitártrükkök sorra előkerülnek. Két perc körül meg a refrén előtt kapunk egy olyan groove-ot, amire egyből felkapjuk a fejünket. Serj éneke pedig a whammy pedállal keverve megbabonáz. Ami nekem kicsit megtöri a lendületet, amibe ekkorra már nagyon belejöttem, az a zongorás I Am Not Yours to Command. Értem, hogy miért van egy ilyen dal, csak nekem nem jó helyen helyezkedik el az albumon. Ettől függetlenül értékelem a dalt, csak lehet, jobb helye lett volna egy bónuszkiadáson.
A Soldier in the Army of Love visszavezet minket a RATM-osabb dolgokba, de ugye ezt a dalt hallottuk először az új anyagról anno. Emiatt sok meglepetést nem okozott, ellenben eszméletlen érzés lehet Tomnak, hogy a fiával közösen ilyen dalt írt. Azonban az Unconquered már egy sokkal érdekesebb dal, ami tele van a gitárosok számára csomó finomsággal.
Az ír hiphop trióval, a Kneecap-pel közös dal feladja rendesen a leckét. Benne van az a hangulat, amit a Skindred tud előidézni egy-egy jobb dalában, van benne egy hatalmas adag RATM (főleg a riffnél érzem, hogy az azért újra van hasznosítva), ettől függetlenül is egy olyan szerzemény, amire első hallgatásnál is felkaptam a fejem. A Date Night-ról annyit nem beszélnék, mivel egyértelműen Roman hatása a dalon, amit megint közösen az apjával készített. Ellenben a The Last Rung on the Ladder egy igazi meglepetésként hat a lemez ezen szakaszán. Az akusztikus dalnak van egy olyan hangulata, ami számomra nem country, de nem is tábortűzi dal. Van benne valami különleges hatás. Nem is tudom igazán megfogalmazni, csak azt tudom, hogy többször is megálltam a dalnál, és csak figyeltem.
A Beartooth énekesével Caleb Shomóval készült közös dal tele van szúrva elektronikával, de egy lényegesen könnyedebb, simábban befogadható dal. A Pretend You Remember Me még segít megmutatni Morello képességeit, hogy tudja vegyíteni az akusztikus gitárt az elektronikus gitárja őrült hangzásaival. Azonban az album igazi csúcspontja a számomra most érkezik el. Az Untethered egy olyan groove-ra épül, amitől egyből megmozdul a nyakam, azonban nem a groove-ot akarja meglovagolni végig. Egy összetettebb dalról beszélünk, aminek külön lélegző hangulata van! Nem lövöm le előre a poént, ha még nem hallottad, de egyszerűen… Az albumot az akusztikus They Can't Kill Us All zárja.
Franc se gondolta volna, hogy Tom Morello hatvanon túl egymaga lehoz egy ilyen lemezt, ami ugyan nem tökéletesre csiszolt, de így is csak imádni lehet.
