Úgy veszem észre, a los angelesi In This Moment körüli történésekről rendre beszámolunk, kiadványaik közül azonban fura módon csak a 2017-es Rutialról hoztunk le ismertetőt. Pedig hát világviszonylatban ma is releváns a zenekar. Legmagasabb listás helyezéseik az előző évtizedre tehetők, Európában 2019 óta nem koncerteznek, de Maria Brink énekesnő és csapata már nyilvánvalóan túl van azon, hogy előbbi tényezőt szem előtt tartva alkosson, utóbbi helyzet meg akár a mostani anyag kapcsán is változhat, mondjuk jövőre (jelenleg a Hollywood Undeaddel turnéznak az Államokban). Szóval a Witch – a kilencedik album – azt hivatott igazolni, hogy nem a tegnap hőseiként kell emlegetni a formációt.
Kiindulópontnak nem érdemes tekinteni sem a Ritualt, sem a nagy áttörést eredményező közvetlen előzményeit. Sok idő telt el azóta, és bár az In This Moment arculata akkorra már kialakult, ennyi év után Maria érthető módon máshol jár. Az indusztriális / nu metal gyökereit ma sem tagadja meg, ám 2026-ban nem sokkolni akar, nem (ön)sanyargató-pszichopata stílusban tárja elénk a lelkivilágát, hanem elgondolkodtat, ráébreszt. Elmondása alapján a Witch az ő saját belső átalakulásának kinyilatkoztatása: „Arról szól, hogy elfogadjuk a bennünk rejlő kettősséget – a fájdalmat, az üldöztetést és a küzdelmet –, s ezeket erővé és hatalommá alakítsuk át. Az album egyrészt az ősi megpróbáltatásokat, másrészt a saját utamat tükrözi – ‘boszorkánynak’ lenni itt azt jelenti, hogy teremtő vagyok, kapcsolatban állok az univerzummal, és létrehozom a saját valóságomat.”
Ennek megfelelően ne számítson senki okkult tematikára, bármennyire is ezt sugallja a cím és a borító. Egyfajta spirituális utazásra hív Maria, amelynek során a saját élettapasztalatait teszi átélhetővé a hallgató számára, egyszersmind öntudatot formál és erősít.
Azzal, gondolom, senkinek nem mondok újat, hogy egy In This Moment album középpontjában Maria Brink áll (ami az élő előadásra is igaz). A Crawl az első olyan szám a lemezen, ahol hősnőnk szinte valamennyi oldaláról megmutatja magát, és az intro baljós suttogásától a szövegmodáson és a Jonathan Davis-stílusú “mondókán” át a dallamos énjéig. Az Into the Dark a visszafogott, sejtelmes melódiákra épül, míg a Sleeping with the Enemyben és a Fatherben mindent belead. Előbbiben üvöltéseket is hallat, utóbbiban pedig akkorát énekel, hogy valósággal a lelkét is kiteszi.
A másik jellegzetes – mondhatni, elengedhetetlen – összetevő a Churko-féle digitális hangzás. Igaz, legutóbb a Godmode-on Kevintől a fia, Kane vette át az irányítást (itt Kile Odell és Drew Fulk volt segítségére, nem mellékesen pár nótát is jegyez társszerzőként), a lényeg azonban nem változott. Tömény és kétségkívül sokrétű a sound: csilingel, horzsol, mennydörög – mikor mire van szükség, ugyebár –, ugyanakkor azt sem tagadom, hogy az én ízlésemnek túl rideg. Pláne amikor az éneket is mélyre maguk alá temetik az ilyen-olyan effektek.
Több mint fülbeötlő, mennyi lassú, fokozatosan kibontakozó tétel került az albumra. Az I Want to Believe-et Dayseeker vendégszereplése teszi emlékezetessé, a fentebb említett Into the Darkot aztán Maria egymaga is elviszi a hátán. Rögtön a Father után viszont a Without Me There’s No You már sok a jóból, és a The Police-féle Wrapped Around Your Fingert is erre a vonalra rakták rá – egyébiránt sokat nem sikerült hozzátenni.
Voltaképp alig akad, ami ellenpontozná mindezt. A Shame-mel kellően súlyosan indul a Witch, bár ez is inkább kimért döngölés, durva vokalizálással. A pokol egyedül a Heretic alatt szabadul el, nem véletlenül hívták meg ide a már-már pofátlanul és képtelenül sokoldalú Kim Draculát.
A végére két további átirat jut. A Kat Von D-vel felvett Another Brick in the Wall már igazi feldolgozás, és jön még a 2023 óta koncerteken is játszott Something I Can Never Have (Nine Inch Nails), érdemi hangszerelési plusz nélkül.
Érett, önreflexív anyag a Witch, az eltéveszthetetlen stílusjegyek megtartásával. Az ezen a szinten elvárható odafigyeléssel, műgonddal készült – itt tart az In This Moment és Maria Brink 2026-ban. A magam részéről, ha a tempósabb szerzemények hiányán túl is tudok lépni, nem minden dalt érzek telitalálatnak, így az életmű újabb színfoltjaként könyvelem el az albumot, nem pedig a megkoronázásaként.
