Az indokoltnál és a megérdemeltnél ugyan kevesebbet emlegetjük a Fleetwood Mac nevét, de bízom benne, nem kell külön is aláhúznom, hogy pop/rock-vonalon mind a ’70-es, mind pedig a ’80-as évek egyik megkerülhetetlen zenekaráról van szó. Az angol – és utóbb részben amerikai együttes abba a képzeletbeli csoportba tartozik, melynek bizonyos dalait akkor is ismered, ha a címük első blikkre vagy netán másodikra sem mond semmit. Azokra az előadókra gondolok, akik amíg létezett a hagyományos értelemben vett zeneipar, a korabeli csatornákon keresztül ha kerülőutakon is, de személyes műfaji preferenciáktól függetlenül szinte minden zenehallgatóhoz eljutottak.
Amennyiben negyven felett jársz, és csak úgy háttérzeneként elindítod ezt a gyűjteményt, előbb-utóbb te is fel fogod kapni a fejed egy olyan dalra vagy dallamra, amit ugyan jól ismersz, de kapásból nem tudtad azt konkrét előadóhoz kötni. Leírom, de gyorsan felejtsük is el, hogy a ’60-as évek második felében alapított zenekar John Mayall köreiből nőtt ki, és ebből eredően eredeti formájában természetesen blues-ban utazott. Jelen válogatás azonban kizárólag a mainstream sikereikre, a fent említett két évtized slágereire koncentrál.
A játék neve pedig ezekben az években már nem blues, hanem country rock, vagy csak simán pop/rock volt. A Greatest Hits eredeti valójában nem volt más, mint az aktuális sorlemez, az 1987-es Tango in the Night sikerszériájának betetőzése. Az arról a stúdióalbumról ide átemelt három dal, a Big Love, az Everywhere és mindenek előtt a Little Lies ékes példák arra, hogy ezek a dallamok mennyire szerves részei – voltak – a négy dekáddal ezelőtti mainstream pop/rocknak. A stúdiólemez és jelen válogatás borítói mindenesetre éles kontrasztot képeznek egymással.
A válogatás minimál-dizájnja mögött mégis egy sokszínű, de végső soron csak szűk másfél évtizedet átölelő pálya lenyomata, kivonata rejtőzik. Extraként két új dallal. A klipesített As Long as You Follow-t és a No Questions Asked-et a személyes ellentétekkel küszködő zenekar kifejezetten ehhez a válogatáshoz rögzítette. Utóbbit pedig az alapító-névadó, Mick Fleetwood dobos a személyes kedvencének nevezte.
A belső válság egyik generátora a hathúros felelőse, Lindsey Buckingham, pontosabban a gitáros hiánya volt. Emberünk menetközben távozott a zenekarból, utódai pedig Billy Burnette és Rick Vito lettek. A másik „renitensnek” pedig Buckingham akkori élettársa, Stevie Nicks énekesnő bizonyult. Nicks ugyan nem távozott, de a ’80-as évek második felére abban a cipőben járt, amiben ezekben az években Phil Collins; szólóban már nagyobb sztár volt, mint az anyazenekara. És akkor még ott volt John McVie is…
A basszusgitáros a válogatáslemez promóciója során alig vállalt (?) interjúkat. A hivatalos álláspont szerint ennek oka pusztán az volt, hogy McVie nem látta értelmét egy válogatás promózásának. Nos, ebből az egészből jelen kiadvány kapcsán mindössze annyi csapódott le, hogy az LP borítójába nem került olyan fotó, amelyen minden tag egy időben szerepelt volna. A kiadvány tehát alapvetően az 1975 és az 1988 közötti éra dolgaira koncentrál, azonban a korabeli európai és amerikai változatok eltérő dallistákkal kerültek a lemezboltok polcaira.
A szerkesztők a végső dalsorrend összeállításakor nem időrendben haladtak, és a jól bevált gyakorlat szerint a két friss szerzeményt sem a lemez legvégére pakolták fel, hanem önálló hangulati és dinamikai ívet igyekeztek adni a kiadványnak – bár a No Questions Asked végül is a lemez legvégén landolt. Ennek a szerkesztési elvnek a kísérleti jellegű Tusk lemez esett áldozatul – onnan csak két dal került a kalapba, ráadásul az eredeti változatában hat perces Sara alaposan meg lett vágva, szakkifejezéssel élve, single edit lett belőle.
Bár a Rumours stúdióalbum eladásait nem szárnyalta, nem szárnyalhatta túl, a Greatest Hits önmagában is több mint nyolcszoros platinalemezzé vált az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban pedig az egyik legtöbbet vásárolt válogatásalbum lett. Az album a mai napig rendszeresen visszatér a Billboard 200-ra és a brit slágerlistákra, egyrészt azért, mert a rajta szereplő szerzemények időnként filmek betétdalaiként bukkannak fel, netán maga a lemez kap egy-egy újabb kiadást.
Az utóbbira sokadik alkalommal épp a nyár közepén került sor. Ennek eredményeként pedig a kiadvány hozta azt a bravúrt, hogy a Billboardon egy helyet előre lépett az első megjelenése idején, 1988-ban birtokolt pozíciójához képest. A dupla lemeznyi terjedelműre hizlalt friss változat a maga huszonhárom dalával minden korábbinál teljesebb képet ad a zenekar legsikeresebb időszakáról. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kompiláció nem csak a zenekar, hanem a korszak legfontosabb slágereiről ad egy átfogó képet.
