Közösen támadt Budapestre a black metal két legendás nagyágyúja, a Marduk és a Mayhem, ami egyet jelentett: aki szereti a minőségi fekete fémet, annak bizony ott a helye! A napközbeni kellemes meleg a koncert kezdésére mintegy jelzésként egyre csípősebb hidegre váltott és indulhatott a fekete mise!
Nehéz időszak után jött nekem ez a koncert és pont azért is éreztem, hogy ez most nekem nagyon kell. Napra pontosan három héttel azután, hogy édesapám agyvérzést kapott (és rá nem sokra el is veszítettem őt), úgy éreztem, a feldolgozás két zenei iránya, a melankolia és a szikár brutalitás közül most az utóbbi kell, hogy előtérbe lépjen. Erre pedig ennél az esténél nem is kellett megfelelőbb összeállítás.
Jó, még talán egy másik duó, a hamarosan induló Behemoth – Dimmu Borgir közös kanyar lett volna hasonlóan érdekes számomra, de hiába beszélünk mindkét turné esetében black metalról, vagy black metal alapú zenéről, azért a minket elkerülő, Nergal-Shagrath-féle móka sokkal könnyedebb, emészthetőbb ágáról érinti ezt a műfajt. Ha azt lehet könnyednek nevezni. Viszont itt az igazi, kompromisszumok nélküli, old school, szikár hangulaté volt a főszerep.
A Barba Negrába érve rögtön síri hangulat fogadott és nem azért, mert kongott volna a nagyterem. Hanem mert a kinti, hidegbe csapó idő mellett bentről baljós „egyházi” kórusok hangja lepte el az étert. Persze csak „kazettáról”. Kiváló hangulatfokozó egy istentelen estéhez, ami végül nem kevésbé kiváló eredménnyel zárult.
A két fellépőt felsorakoztató eseményt kezdő Marduk az intrót követően bele is csapott a lecsóba és meg sem állt egészen addig, míg le nem ment a tervezett dalok sora. A hangzás az első pár ütemnél volt csak fura, de azt hamar orvosolták a szakemberek (ez, mármint a finomhangolás sok zenekarnál egész bulik alatt nem szokott összejönni, több helyszínen sem) és ezt követően a black metal nagykönyve szerint, de szépen és mondhatni tisztán szólt a műsor. Mortuusék legutóbb három éve adtak ki nagylemezt (a Memento Mori cím most nekem külön jelentéssel is bírt), így nagyon nem volt megkötés a dalok szempontjából, jöhetett egy nemes értelemben vett „legszebbek” halom, szűk egy órában kiterítve. A Mardukban különösen kedvelem, hogy a black metal jellegzetességei mellett azért jó értelemben változatosak a dalok és a témák, nincs az, hogy a sok blastbeat mellett elveszik a lényeg. Kommunikáció nem sok volt a közönség felé, néhány „vaccap Budapest” kivételével csak a nyakazás ment, de ez nem is az az este volt, ahol én kvázi stand up-okat, vagy nagy sztorizásokat vártam volna két nóta között. A Marduk jött, látott és úgy legyalult, mint annak a rendje!
Az átszerelés alatt, ilyet még nem láttam, majdnem teljesen kiürült a nézőtér. Tapasztalataim szerint a népek harmada bent szokott maradni, itt viszont kilencven százalék kivonult cigizni. Nem mintha ez bármit is számítana. Én meg csak bambultam és vártam, mit hoz majd az elmúlt évtizedben a minden eddiginél nagyobb népszerűséget megélő Mayhem. A pár évvel ezelőtti, negyven éves fennállást ünneplő turné műsora nagyon bejött mind látványban, mind felépítésben és hangulatban is, a kérdés az volt, hogy a legutóbbi albumot, a Liturgy of Death-et promózó második Európa kanyar nyitóestje mit tesz le az asztalra és a végén hogyan, milyen hangulatban enged majd vissza az életbe.
Az intrót követően, lemezbemutató lévén rögtön az új korong egyik kiemelkedő darabját, a Realm of Endless Misery-t kaptuk bele az arcunkba és utána mentünk is végig az életmű különböző szeletein. Naná, a De Mysteriis Dom Sathanas örökérvényűi most sem maradhattak el, hogy is lehetne, viszont az újabb éráról sem feledkeztek el, így az egyik kedvencem, a Psywar is már mondhatni kötelezőként mutatkozott meg. Annál inkább örültem a Chimera két darabjának, a címadónak és a Whore-nak! Utóbbit épp odafelé hallgatva gondoltam, hogy de jó lenne hallani és láss csodát! Persze így utólag megnézve az idei dallistákat, nem akkora meglepetés, de én nem vagyok az a fajta, aki szereti előre tudni a menüt. Szűk másfél óra nettó szónikus bitófa után eljött a visszataps ideje, amiben egy már-már megszokott old school blokkal köszöntek el a nagyközönségtől a legendák. Imádtam!
Zenei, zenészi teljesítményre kitérni nagyon nincs értelme, itt mindenki jó értelemben vett gépként tette a dolgát, még a hol papként, hol furcsa gerillaként tetszelgő Attila is, a hiba legkisebb esélyét is kizárva. Nálam, mint mindig, Hellhammer teljesítménye a legnagyobb kalapemelő tényező, lassan hatvanévesen is úgy, olyan precizitással játszik, mint kevesen ebben a szakmában. Persze hiába a gépiesen dübörgő műsor, Attila egy-két szót elejtett nekünk magyarul, de a nagy konfok itt sem voltak jellemzők. Továbbra sem kellettek volna, természetesen.
Mivel ezen a pénteken több tömegvonzó esemény is zajlott, nevén nevezve válogatott meccs és Deep Purple koncert, így már a tömegközlekedés fő vonalain érezni lehetett hazafelé, hogy lesz még a vonaton nemulass, de kivételesen gondolkodtak a közlekedésszervezők és növelt kapacitású szerelvényeket indítottak mindenfelé. Legalább volt alkalmam végig görgetni a fejemben azt, amit most megtapasztaltam.
Mert hogy a Mayhem és a Marduk közösen olyan bika black metal estét hoztak el az október eleji Budapestre, amit ebben a műfajban iszonyat nehéz lesz felülmúlni. Eleve a hangulatomnak, jelenlegi melankoliámnak is kimondottan jót tett ez a mérhetetlen pusztítás, nem beszélve arról, hogy milyen iszonyat komoly tálalással támadt ránk ez az egész. Nem hiába beszélünk a műfaj keretein belül, talán még azokon is túlmutatóan ismert legendákról!
FOTÓK: BARBA NEGRA
További képek ITT.
