
A Wall Of Sleep az utóbbi másfél évtizedben a lemezkiadás terén is tartotta magát a doom-os tempóhoz. De egyszer csak jött 2025, és begyújtották a rakétákat. Hosszas fejvakarás után sem tudnék még egy példát mondani a magyar underground berkeiből arra, hogy egy zenekar jóval a második iksz betöltése után kapcsol(na) magasabb fokozatba. A tavalyi The Kingdom lemez határozottan érzékelhető földcsuszamlást okozott a hazai mélyrétegekben.
Hogy magunkat is fényezzem egy kicsit, arra sem emlékszem, mikor írtunk utoljára ketten is egy hazai megjelenés apropóján lemezajánlót. Mindenesetre A királysággal ez is megesett itt és itt. A szakmai elismerés pedig egy – régóta esedékes – Fonogram-díj képében érkezett. Közhely ugyan, de sajnos (vagy sem) a magyar underground-ra is érvényes, hogy nem elég jó dalokat írni, folyton szem előtt kell lenni a közösségi médiában, a híroldalakon, a streaming felületeken, különben a zenei gyorsfogyasztók néhány pillanat múltán akár véglegesen is képesek szem elől téveszteni az embert.
A korai lemezek újrakiadása erre is jó volt, de a lényeg úgyis maga a Monolith. Szó sincs egy Reload-ról, egy Steal This Album!-ról vagy egy Rosenrotról – a srácok teljesen friss dalokat írtak a Monolithra, és nem a The Kingdom korszak maradványait pakolták fel a korongra.
/Fotó: Köhler Ágnes/
A sláger szerepét betöltendő az Outsider egy metalba oltott Deep Purple-ként nyitja a dalok sorát. Az epikus Abyss viszont helyre teszi a dolgokat, és címéhez illően a mélybe rántja a hallgatót. Az utóbbi hónapokban kvázi testvérzenekarrá vált Nevergreen billentyűse, Matláry Miklós akár másodállást is vállalhatna a WOS soraiban; az itt hallható játéka nem tolakodó, ellenben gyönyörűen ellenpontozza a Füleki/Kemencei duó harangként konduló riffjeit. Ezt a dalt a magam részéről csak a Candlemass legjobb pillanataival egy lapon tudom emlegetni.
De van még belőle kettő, pontosabban két hasonló szellemben fogant darabról van szó, a The Killing 25 és a When the Time Comes képében. Az előbbi engem Bruce Dickinson: The Chemical Wedding-jére emlékeztet. A hasonlóság persze nem zenei, hanem pusztán hangulati értelemben jutott eszembe. Az elmélkedős-lebegős When the Time Comes lassabban rántja be az embert, de ez is egy hatásos darab. A Nothing Remains pedig a ’90-es évekbeli Metallica szellemében osztja a metalt. Zúzós, de mégis slágeres, a gitártémái már a második körben dúdolhatók.
Bajban lennék, ha a mai Wall Of Sleep legfőbb erősségét kellene megneveznem… A progresszív vonal révén megismert Bátky Zoltán csatlakozásakor szkeptikus voltam, hogyan fog összeállni egy egésszé az ő zenei világa és a WOS-féle doom metal. De összeállt, és a mai zenekart már nehezen tudnám elképzelni mással a fronton. Mondom ezt az újra rögzített Stabat Mater ismeretében, melynek jól ismert énekdallamait a frontember tökéletesen magára szabta. Ennek szellemében nem tartanám elvetendő ötletnek néhány vagy netán több régi dal újra értelmezését, akár lemezes formában sem… BZ sokszínű vokáljai, alattomosan slágeres énektémái a dalok fő pillérei. Balázs szólóit hosszasan méltathatnám, de javaslom a When the Time Comes levezetőjét, és minden egyéb dicséret felesleges szócsépléssé válik. Füleki mester tudatosra formált ösztönös riffjei (én is érzem az ellentmondást) nélkül meg ugyebár nem lenne mire építkezni. A másik ős-tag, az ütős Szolcsányi Szabolcs az egészen az évezred elejéig visszanyúló kezdetektől fogva garantálja a biztos alapokat. Az új basszusgitáros, Turbók Gergely pedig hallhatóan megtalálta magát a karakteres társak között. A Gary Moore feldolgozást a dallistához hasonlóan én is a végére hagytam. Egy jópofa kitekintés ez a doom-on és a metalon túlra, de a baromi erős saját dolgok után részemről már csak tényleg egy olyan bónusz, amely érdemben nem tesz hozzá az előzményekhez.
Ha az előző lemez királyság volt a magyar mezőnyben, akkor ez a csomag egy masszív kőtömb, akarom mondani, monolit. Hogy a Monolith jelen formájában EP vagy nagylemez, annak eldöntését a tőlem okosabbakra bíznám. A végeredmény szempontjából úgyis mindegy a dolog – bár kimondatlan alapelvünk, hogy ami nem aktuális stúdióalbum, azt nem pontozzuk. Nos, a végkövetkeztetés:

