
A nagyvászonra is eljutott Ozzy és a Black Sabbath utolsó fellépését, illetve az azt körülvevő egésznapos gigafesztivált bemutató film. Ahogy várható volt, az alkotás egy minden igényt kielégítő nézni- és hallgatnivaló lett, persze logikus módon nem kicsit egyszerűsítve az eredeti felhozatalt.
2025. július 5-én Birminghamban, a Black Sabbath, egyben így a heavy metal szülőhazájában köszönt el a nagyközönségtől Ozzy Osbourne. A rossz egészségi állapotban lévő legenda megünneplésére összegyűlt a metalzene apraja-nagyja, hogy fejet hajtson előtte legalább egy dal erejéig, ki-ki a saját zenekarával, vagy épp egy alkalmi formáció tagjaként. Tom Morello, mint zenei rendező igen komoly munkát végzett az egész napi mulatság összeállításával, mely már magáig az epikus zárásig is igen kerek program volt.
A film megnézése előtt egyvalamiben biztos voltam, a zenekaroktól csakis az Ozzy, vagy Sabbath feldolgozások fognak megjelenni és ez majdnem teljesen így is volt. Persze voltak huncut húzások, mint Sid Wilson DJ szettjének és a zenész teljes jelenlétének törlése. No igen, míg Ozzy veje vagy, minden baba, de ha kikerültél a családból, neked annyi (oszt' még a Slipknot is dobta csórikámat).
A rövid bevezetőt követően jött az első meglepetés, ugyanis Ozzy nézett vissza ránk és jött az I Don't Know. Az öreg szólóblokkja ugyanis a filmben el lett egyengetve, hol itt, hol ott jött egy-egy nóta tőle. Ezen kívül ahogy vártam is, a fellépők feldolgozásai érkeztek, a lehető legtöbb esetben némi háttérinfóval, vagy színfalak mögötti snittekkel ízesítve a menüt. Nem sok időt vesznek el a bevágások, pont annyit, hogy ízt adjanak az összképnek. Nem váratlan húzás, de okos megoldás!

Aki nem tudta végigülni, vagy -hallgatni a kilencórás eredeti streamet, itt megkapja a javát az estének. Sőt, még azt is láthatja, ahogy készülnek, hangolódnak a zenészek a fellépésre. Hogy ki mit választott, abba nincs értelme belemenni, jól ismert a dolog, plusz könnyen lekutatható. Annál érdekesebb volt, hogy az ünnepeltnél többször archív felvételekkel bolondították meg a videót. Nekem tetszett és nem kis dramaturgiai értéke volt például annak, hogy Ozzy és Randy együtt zenélnek a Crazy Train közben - utalván arra, hogy ez azóta bizony már a túlvilágon történik.
Ozzy-t egyszerre volt jó és rossz látni. Jó volt, hogy ilyen gyengén, teljesen összehullva is mennyi energiát és szeretetet sugárzott a közönsége felé, mennyi öröm és hála látszik a megfáradt szemeiben, hogy még egyszer, újra és utoljára a deszkákon lehet. Rossz volt viszont látni azért, mert így, ilyen közel a halálához már mennyire nem bírt mozogni, mennyire csak az árnyéka volt önmagának. Illetve hogy nem minden mozdulatának volt már az ura.

Szimpatikus volt viszont, hogy a vágásban nem vesztek el a zenészek, nem csak az öregről szól a film, hanem arról is, akik ünneplik őt. Ők pedig voltak bőven. Csak Tom Morello all-star mókáiból vágtak le néhány ide is illő számot, cserébe viszont valahogy beszökött egy kis Walk This Way. Nem értettem, de oké.
Nyilván a csúcs a Black Sabbath alapító négyesének blokkja volt, ami után persze jött az, hogy ezután nem sokkal Ozzy nem csak a közönségtől, hanem az egész földi léttől is elköszönt. A Mama I'm Coming Home pedig ide maradt meg. A végig elérzékenyült közönségnél talán ezalatt a dal alatt tört el igazán a mécses, de meg is tudom érteni.
Summa summarum, ez a szűk két és fél órás film kiváló kivonata egy legenda utolsó fellépésének, valamint annak az ünnepnek, amit a többi zenekar körített emellé. Méltó, igényes, érzelmes, szép lezárása egy karriernek, egy olyan életműnek, amit megugrani már talán soha, senki nem fog. Ha a moziban nem sikerült megnézni, a hamarosan megjelenő fizikai formátumok valamelyikén mindenképp pótoljátok!
Nyugodj békében, Ozzy és köszi mindent!
