
A svéd Solence az elmúlt években a modern elektronikus rock-metal (ha van ilyen) egyik legizgalmasabb skandináv zenekarává nőtte ki magát. A korai, feldolgozásokkal is építkező időszak után mára saját, könnyen felismerhető hangzást alakítottak ki, amely egyszerre építkezik a pop, a metal és elektronikus elemekből. A 2026-os turné különösen fontos mérföldkő számukra: először járják be Európát teljes, önálló headliner produkcióval. A budapesti koncert előtt David Strääf gitárossal beszélgettünk a zenekar fejlődéséről, a kreatív folyamatról és arról, hogyan jutottak el idáig.
RS: A hangzásotokban egyszerre van jelen a pop, a metal és az elektronikus elemek. Mikor éreztétek először, hogy ez a fajta keveredés már nem kísérletezés, hanem a zenekar valódi identitása?
David Strääf: Szerintem ha már nem érzed kísérletezésnek, amit csinálsz, akkor egy zenekar egy kicsit meg is rekedt. Legalábbis én így érzem. Amikor írunk, annak olyannak kell lennie, hogy meglepjen minket is, ettől marad izgalmas. Mindannyian nagyon különbözőek vagyunk, és mindent magunk írunk, keverünk, producerelünk, ezért mindenki másképp közelít a dalszerzéshez. Én például sokat foglalkozom a produkciós oldallal és a hangzással. Nekem fontos, hogy megmaradjon a kísérletezés érzése — ha pontosan tudom, mikor mit fogok csinálni, az már nem szórakoztató. Alapvetően szeretem meglepni saját magamat. Nem akarom előre tudni, hogyan fog szólni a dal, amikor elkészül.
RS: A kezdeti években a feldolgozások is fontos szerepet játszottak a zenétekben. Mit adott nektek ez az időszak, és mikor éreztétek azt, hogy már teljesen megvan a saját hangotok, ami különbözik másokétól?
David Strääf: Szerintem az egészben az volt a legmenőbb, hogy amikor elkezdtük csinálni ezeket a feldolgozásokat, a Warriors volt az első cover, amit kiadtunk – az Imagine Dragons dalát dolgoztuk fel. Addigra már évek óta egy EP-n dolgoztunk, szóval hosszú út állt mögöttünk. Ugyanabba a suliba jártunk a gimi után, így összeköltöztünk egy Stockholm melletti házban. Akkor döntöttük el, hogy meg kell tanulnunk magunknak producerelni, mert egyszerűen nem tudtuk volna megfizetni, hogy másra bízzuk. Rengeteget dolgoztunk a saját dalainkon, de egy ponton azt mondtuk: jó, a francba, adjunk ki inkább egy feldolgozást. A Warriors-t konkrétan két nap alatt összeraktuk. A próbateremként használt pincében vettük fel iPhone-nal: fekete anyagokat tűztünk a falakra, egyetlen telefonnal forgattunk, asztali lámpákkal világítottunk — teljesen csináld-magad módon. A dalt is otthon vettük fel, a felszerelést a nappaliban pakoltuk össze.
Azt hiszem, azért működtek ennyire a feldolgozásaink, mert teljesen őszinték voltak. Fogtuk azokat a számokat, amiket imádtunk — például a Warriors-t, amit most ezen a turnén újra játszunk. Nagyon jó érzés elővenni, mert ilyenkor kicsit megint húszévesnek érzem magam… vagy huszonkilencnek. Gitárosként akkor voltam a csúcson technikailag, most már csak… na mindegy… (Nevetés) Úgy közelítettünk ezekhez a dalokhoz, ahogy szerintünk szólniuk kellett volna. Bátran belenyúltunk mindenbe, nem kezeltük őket érinthetetlen szent dolgokként. Szabadon alakítottuk őket, és azt csináltuk velük, ami számunkra természetesnek és izgalmasnak tűnt és ami jól esett. Szóval oda akarok kilyukadni, hogy a feldolgozások tulajdonképpen mi magunk voltunk – csak minden egy kicsit fel volt tekerve. Gyorsabb szólók, magasabb ének, mindenből több, mert akkoriban nagyon szerettünk volna mindenkit lenyűgözni. Közben persze folyamatosan írtuk a saját dalainkat is, amikre nagyon büszkék voltunk. Emiatt azt hiszem, az átmenet a feldolgozásoktól a saját zenéig végül nem is volt olyan nehéz.
RS: Ez egyfajta tanulási folyamat volt? Kiindulópont?
David Strääf: Száz százalékig. A zenében idő kell ahhoz, hogy az ember megértse, mikor jó valami. Lehetsz nagyon lelkes attól, amit csinálsz, de van egy plusz, ami csak akkor kattan be, amikor egy dal tényleg működik — egyszerűen érzed. A feldolgozásokból pedig rengeteget lehet tanulni. Az Imagine Dragonst lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt nem lehet tagadni, hogy elképesztő dalszerzők. Objektíven nagyon jó dalokat írnak. És ha fogsz egy ilyen dalt, és ráhúzol egy metalos köntöst, akkor lehet jól megfigyelni, hogyan működik egy fantasztikus dal ebben a közegben. Akkor rájöhetsz például, hogy ja, talán így kellene megszólalnia valaminek. Rájöhetsz, hogy amit eddig hatalmas refrénnek hittél, az talán mégsem az — és hogy mi számít igazán nagy refrénnek. Szerintem ilyesmit tanul meg az ember ebből és ezt viszi magával a következő dalszerzéshez is.
RS: Akkoriban hogyan döntöttétek el, mely dalokat dolgozzátok fel?
David Strääf: Őszintén szólva azért kezdtünk feldolgozásokkal, mert ezt jó módszernek láttuk arra, hogy kapcsolatba kerüljünk egy olyan közönséggel, amely akkor még nem is tudott a létezésünkről. Mert mielőtt elkezdtük a feldolgozásokat, senki nem ismert minket. Mondjuk ezen még most is dolgozunk, hogy többen ismerjenek. Szóval gyakorlatilag felmentünk a Spotify Top 50-re. A dobos… nem, a billentyűs, meg az akkori gitárosunk is sokat nyomták a World of Warcraft-ot. És ez a dal kapcsolódott egy World of Warcraft eseményhez. Azt mondták: ez egy nagyon jó szám és bizony volt egy kis pörgése Spotify-on is. És akkor arra jutottunk, hogy tökéletes, ez a dal jól működne metalos köntösben.
RS: Szóval nem volt mögötte túl nagy tudomány, meg mindenféle elemzések.
David Strääf: Nem, egyáltalán nem. Viszont vicces, mert a most velünk turnézó Written By Wolves-nak van egy Elastic Heart című feldolgozása, ami nagyon jó. Amikor mi covereket választottunk, gondolkodtunk azon, hogy esetleg azt a dalt is behúzzuk. Aztán megláttuk, hogy ők már feldolgozták, úgyhogy végül nem azt választottuk. Valószínűleg egyébként tényleg az Elastic Heart-ot csináltuk volna meg a Warriors helyett. Ez még valamikor 2014-ben volt, szóval régen és így utólag elég vicces…
RS: Ha jól tudom, mindannyian más-más zenei háttérrel rendelkeztek. Mit gondolsz, ez hogyan formálja a zenekar hangzását? Illetve hogyan tudjátok ezt a fajta diverzitást kreatív előnnyé alakítani?
David Strääf: Klasszikus hegedűsként kezdtem, szóval az én zenei utam onnan indult. Johan, a billentyűsünk fagottozni tanult, elképesztően erős zeneelméletben és harmóniákban. Markus klasszikus trombitás háttérrel jön, és valamennyire a jazzben is otthon van. Mindannyiunknak megvan a maga területe, amiben igazán jó. A dobosunk pedig… hát ő „csak” dobos – de egy fantasztikus dobos! Mindannyian másban vagyunk erősek. Én például abban, hogy valami jól szóljon. Valószínűleg ez a hegedűs múltból jön: ott nagyon számít, hogyan szólal meg egy hang, mert ha rosszul játszol, az rögtön hallatszik. Gitáron is erre figyelek – lehet, hogy nem én vagyok a legtechnikásabb, de nagyon törekszem arra, hogy minden hangnak legyen karaktere. Szeretem, ha egy produkció igazán jól szól. Johan a nagy, érzelmes akkordok mestere, amik hatalmasan szólnak. Markus a trombitás múltjának köszönhetően elképesztő erővel tud énekelni – megvan hozzá a tüdeje. Viking, a dobos pedig… egyszerűen szétüti a dobfelszerelést, a lehető legjobb értelemben. Talán ez az egyik legnagyobb erősségünk. Remélem, érthető, mire gondolok – lehet, hogy most nagyon „geek” módon beszélek, mert tényleg nagy zenerajongó vagyok. (Nevetés) A lényeg, hogy mindannyian más területen vagyunk jók, és ezek a különböző erősségek nagyon természetesen állnak össze egy közös hangzássá.
RS: Mint egy puzzle?
David Strääf: Pontosan, és ezt szeretem igazán abban, hogy velük dolgozom, mert ők olyan dolgokban jók, amikben én nem vagy csak kevésbé.
RS: A Better Noise Musicnál vagytok, de kívülről úgy látszik, továbbra is rengeteg kreatív területet ti irányítotok: a brandingtől kezdve a produceri munkán át a dalszerzésig. Hogyan osztjátok fel ezeket egymás között? Stabil szerepek vannak, vagy inkább rugalmasan változik minden?
Vannak fix szerepeink, de közben mindenki csinál egy kicsit mindent. Például én sokat foglalkozom a produceri feladatokkal, a zenével és az ehhez kapcsolódó háttérmunkával. Markus most, ezen a turnén az emaileket intézi, a számlázást és mindenféle adminisztratív dolgot. A zenét együtt írjuk. Joe, a billentyűsünk rengeteg szintis részt készít a dalokhoz, így dolgozunk együtt a számokon. A dobosunk pedig sok turnémenedzsmenttel kapcsolatos feladatot vállal, és nagyon ért a technikai részekhez is – például a rackek építéséhez és hasonlókhoz. Azt hiszem, nagyjából így működik nálunk minden.

RS: Azt mondtad, hogy a dalszerzésben mindenki részt vállal. Itt hogyan osztjátok el a feladatokat, hogyan működik a kreatív munka nálatok?
David Strääf: Ez változó. Szerintem mindannyian egy kicsit máshogy állunk hozzá. Markus és én például folyamatosan írunk zenét. Johan és Viking inkább olyanok, hogy nekik kell egy kijelölt időszak: „ezen a héten írunk”, és akkor tényleg csak erre fókuszálnak. Szóval van olyan dal, amiben mi dolgoztunk többet, és van olyan, amiben ők voltak jobban benne. Az új albumon például van egy dal, az Angels vs Demons, ami úgy indult, hogy Johan küldött egy ötletet, majd rápakoltam pár gitársávot, megcsináltam hozzá a zenei alapot, Markus pedig felénekelte. De az alapötlet tőle jött. A többi dalnál ez tényleg nagyon változó. Azt mondanám, hogy mindig jobb lesz a végeredmény, amikor mindenki benne van, mert így mindenki hozzá tudja tenni a saját erősségeit.
RS: És mi a helyzet a dalszövegekkel, amelyek gyakran a mentális egészségről és belső erőről szólnak? Inkább személyes élményekből jönnek, vagy a rajongók visszajelzéseiből?
David Strääf: Szerintem ez abszolút személyes élményekből táplálkozik. Nem vagyok annyira benne a szövegírásban, az főleg Markus feladata. Viszont sokat beszélgetünk a dalokról, arról, hogyan lehet valamit világosabban, érthetőbben megfogalmazni. Nyilván vannak dolgok, amiket mindenképp szeretnénk, hogy bekerüljenek a szövegbe, de ezt alapvetően ő irányítja. Van viszont valami, ami számunkra nagyon fontos: pozitívak akarunk lenni. Azt szeretnénk… hogy is mondjam… Vannak dalok, amelyek arra valók, hogy vigaszt nyújtsanak a sötétségben. Mi inkább az a fény szeretnénk lenni, ami talán kihúz onnan. Nem mintha mi lennénk a megoldás, de szeretnénk erőt és motivációt adni az embereknek, hogy megcsinálják, amit szeretnének. Ha valaki egy sötét gödörben van – vagy bárhogy is mondod –, akkor szeretnénk segíteni neki kimászni onnan. Vagy csak még egy ismétlés az edzőteremben. Még egy kilométer futás közben. Vagy hogy „meg tudom csinálni ezt az utolsó kis házit is”. Bármi is legyen az. Ha akár csak egyetlen embert is tudunk motiválni, az fantasztikus. Attól mi már nagyon boldogok vagyunk. Sok dalunk alapvetően erről szól: motivációt adni. És szerintem ez át is jön. Nagyon elégedett vagyok azzal, hogy a koncertjeink tele vannak energiával.
Most egy kicsit eltávolodom a kérdésedtől, de amikor élőben játszunk – és ez most az első headliner turnénk, tehát korábban még sosem volt ilyen – 75 percet játszunk. Ilyen hosszú szettet még soha nem toltunk le. A leghosszabb eddig 60 perc volt, amikor két évvel ezelőtt három önálló koncertet adtunk Németországban a nyári fesztiválok között. És ez nagyon érdekes, mert amikor korábban 45 vagy 30 perces előzenekari szetteket játszottunk, az gyakorlatilag arról szólt, hogy „sziasztok, mi vagyunk a Solence, itt a nagy energia, gyerünk, bulizzunk”. Ugrálás, headbang, mosh pit – végig a maximális intenzitás. Ez nagyon szórakoztató, és ebben a szerepben tényleg otthonosan mozgunk. De 75 percen keresztül ezt nem lehet ugyanúgy csinálni. Én is elfáradok, a közönség is elfárad. Emiatt nagyon jó volt, hogy több olyan elemet is be tudtunk emelni, amit én inkább a „zeneibb oldalunknak” neveznék. Mi mindannyian hatalmas zenerajongók vagyunk, igazi geekek. A kedvenc zenekaraim között ott van például a Dream Theater, de mindannyian szeretjük a klasszikus zenét is: Dvořákot, Sarasatét… Szóval ilyen háttérből jövünk, és nagyon jó, hogy ezt az oldalunkat most jobban megmutathatjuk élőben is. Van például egy kétperces dobszóló, mert Viking fantasztikus dobos. Nekem is jut két-három perc egy improvizált gitárszólóra, amit imádok. Johan is kap teret, sok duó részünk van, és hasonlók. Szóval klassz, hogy megmutathatjuk ezt a zeneibb oldalunkat is, nem csak a végig maxra tekert energiát.
RS: Jó hogy szóba hoztad a koncerteket. Most először turnéztok headlinerként, sokkal több lehetőségetek van megmutatni magatokat: a tehetségeteket, a valódi zenei háttereteket, mindazt, amit a színpadon tudtok. De ehhez mentálisan és fizikailag is jó formában kell lenni, hiszen ahogy te is említetted nap mint nap 70 percen át kell a színpadon teljesíteni. Ez nem könnyű. Hogyan tudjátok frissen és energikusan tartani magatokat estéről estére?
David Strääf: Szerintem több tényező is számít. Idővel az ember megtanulja, mire van szüksége ahhoz, hogy végig fókuszált maradjon. Be kell vallanom, hogy nekem ez eleinte kihívás volt. A hosszabb koncertekbe még bele kellett szoknom, de egyre komfortosabban érzem magam bennük, és abban is, hogy nem minden megy végig maximális tempóban. Minden koncerttel egy kicsit magabiztosabb leszek. Eddig két fellépésen vagyunk túl, ma este jön a harmadik, úgyhogy remélem, ma már még jobban érzem majd magam a színpadon. Ezt folyamatosan tanulja az ember. De persze sokat számít az alvás is. Nem vagyunk nagy partiarcok, nem járunk afterekre, és ez sokat segít. Az énekeseknél különösen fontos, hogy ne terheljék túl a hangjukat. Ezért lett úgy összeállítva a műsor, hogy mindenki szusszanhat egyet. Szóval apró pihenők, jó alvás, és amennyire lehet, normális étkezés — nagyjából ezek tartanak frissen.
RS: Sportoltok is?
David Strääf: Oh igen, a sport is fontos. Sokat focizom, és járok edzőterembe is, ami nagyon kikapcsol. A barátnőm pedig szeret túrázni. Mondjuk én már kevésbé, de néha azért vele tartok. (Nevetés)
RS: Kanyarodjuk kicsit vissza a zenéhez. Az elektronikus elemek nagyon fontosak a hangzásotokban. Van most valamilyen új technológia vagy újdonság, ami izgat titeket és szívesen kipróbálnátok vagy nagyobb szerephez juttatnátok a jövőben?
David Strääf: Hmm, jó kérdés… Nem igazán. Nekem ez inkább olyan, mintha újra és újra ugyanazt csinálnám, csak mindig egy kicsit másképp. Nem annyira a felszerelés vagy valamilyen konkrét technológia hajt, hanem inkább az, ha meghallok egy hangzást vagy valamilyen zenei ötletet, amivel szeretnék kezdeni valamit. Például van egy dalunk, a Blackout, ami erősen drum and bass ihletésű. Amikor Angliában éltem, egyszer elmentem egy klubba — egyszer az életben nem a stúdióban voltam, hanem egy klubban — és ott ment a drum and bass, ilyen „wow-wow-wow”, és arra gondoltam: ez metal. Ez elképesztő. Tök menő. Szóval amikor hallok valami ilyesmit, az tényleg beindít. Szeretek más műfajokhoz nyúlni, és megpróbálni kirakni a kirakóst, hogyan lehet abból egy jó rockdal. De új technológia most nincs, amit külön kiemelnék. Legalábbis nálam nincs — inkább a hangzások inspirálnak.
RS: A legutóbbi albumotok az Angels Calling 2025-ben jelent meg. Gondolkodtok már a következő lemezen? Tovább vinnétek ezt az irányt, vagy nyitottak vagytok nagyobb változásokra is?
David Strääf: Igen, már dolgozunk rajta, de igazából mi folyamatosan írunk. Nem vagyunk az a fajta zenekar, akik előre kitalálják, hogy „ez lesz a koncepció, ez lesz a téma”. Egyszer próbáltuk, de hatalmas meló volt. Mi inkább csak írunk. A zenénk egy kicsit olyan, mint egy napló: „most épp ez tetszik, most épp ezen gondolkodom”. Ami abban a pillanatban inspirál, abból dolgozunk. Aztán az album végül egy olyan gyűjtemény lesz, amit nagyjából egy év alatt rakunk össze. Sok zenekar például lefoglal egy stúdiót egy producerrel, és két-három hét alatt megírnak egy teljes lemezt, két napot töltve egy számmal. Mi meg egy hónapot ülünk egyetlen dalon. És nem azt mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb — egyszerűen csak így működünk. Rengeteg időt szánunk a hangszerelésekre, a részek finomítására, hogy a dal pontosan olyan legyen, amilyennek abban a pillanatban érezzük. Szóval nálunk egy album tényleg sok munka, vér, verejték és könny egy adott időszakból. Aztán továbblépünk — és jön a következő. Most pedig van néhány nagyon izgalmas kollabunk is, amit hamarosan kiadunk, és ez most nagyon lelkesít minket. Jön még sok minden.

RS: Izgalmasnak hangzik! Tavaly sokat turnéztatok előzenekarként, és voltak fesztiválos fellépések is. Mit tanultatok abból az időszakból, amikor inkább előzenekar voltatok, nem headlinerek?
David Strääf: Azt hiszem, részben arról van szó, amiről korábban is beszéltem. Előzenekarként az a különleges, hogy a közönség nagy része nem is tudja, kik vagyunk. Lehet, hogy hallották a Good Fking Music-ot vagy az Animal in Me-t, de sokan semmit sem ismernek tőlünk. És imádom azt a folyamatot, amikor felmegyünk a színpadra, mindenki csak figyel, aztán lassan látod rajtuk, hogy „oké, ez elég menő”. Az a pillanat az arcukon, amikor rájönnek, hogy most épp nagyon jól érzik magukat — olyan, mintha adnál valakinek egy váratlan ajándékot. Ez az egyik dolog, amire nagyon büszke vagyok abban, amit csinálunk. Szerintem ezt tanulja meg az ember előzenekarként: hogyan kell megfogni azokat, akik eredetileg nem miattad jöttek. De ez headlinerként sem tűnik el. Most is ugyanaz a célunk: olyan estét adni az embereknek, amiről utána mesélnek a barátaiknak, a párjuknak, a családjuknak, és azt mondják: „Elmentem a Solence-re, és elképesztőek voltak.” A cél ugyanaz, csak máshogy kell felépíteni. A nagy energiát is másképp kell beosztani. Olyan ez, mint a különbség egy pörgős sorozat és egy háromórás Gyűrűk Ura-film között: egy sorozat lehet végig intenzív, de egy hosszú film nem maradhat folyamatosan ugyanazon a hőfokon. Kell benne dinamika.
Itt már másodszor szóltak, hogy lejárt az időnk…
RS: Még egy utolsó kérdés, mert látom, menned kell. A turnén több különböző zenekarral indultok útnak. Hogyan választottátok ki például a Dream State-et vagy a Written By Wolves-t?
David Strääf: Már régóta ismertük őket, és az énekessel is volt már korábban egy kis kapcsolatunk. Olyan zenekarok, akikről hosszú ideje azt gondoljuk, hogy nagyon jók, szóval teljesen természetes döntésnek tűnt, hogy velük menjünk. A Dream State-et is régóta hallgatom. Van egy daluk, a Primrose… várj, hadd nézzem meg, hogy jól mondom-e. Igen, Primrose. Azt a dalt rengeteget hallgattam. Szóval amikor kiderült, hogy mindketten nyitottak lennének a turnéra, azt mondtuk: menjünk velük, mert nagyon menők.
RS: Nem először jártok majd Budapesten. Milyen emlékeid vannak a legutóbbi fellépésről? Mire számítasz most?
David Strääf: Hú, imádom Budapestet. Nemcsak koncert miatt voltam már itt, hanem töltöttem egy teljes hétvégét is a városban, barátokkal. Nagyon szeretem ezt a helyet: az emberek kedvesek, a kaja nagyon jó, a város pedig gyönyörű.
A zenekarral legutóbb a Five Finger Death Punch turnéján jártunk itt pár éve. Az egy hatalmas show volt, ha jól emlékszem, az arénában játszottunk több mint tízezer ember előtt — életünk egyik legnagyobb pillanata volt. Most persze egy kisebb helyszínen lesz a buli, de nagyon várjuk. Mindenhol más a közönség, és Budapestről még nincs annyi személyes tapasztalatom. Játszottunk már Prágában, Lengyelországban, és azt látom, hogy például a németek, svédek vagy olaszok visszafogottabban buliznak, míg Kelet‑Európában sokkal intenzívebb, energikusabb a közönség. Ez mindig nagyon motiváló.