Nagyon ki kéne akadnom, így kezdetnek. Jó zsurnalista-fogás egyből felkorbácsolással, az átélhető, a magyar néplélekbe amúgy is mélyen beágyazott, jó öreg tehetetlen haraggal indítani. Most még indokolt is. De csak törődöttséget érzek. Űrt.
Barátkozom egy világgal, amiben a nap helyén este fekete lyuk nyílik. Egyre több reggel ismét azzal a gondolattal kelek fel, hogy na, csak még egy kör, csak még egy napig bírjam még ki, talán megteszi, és akkor el is dúdolom, hogy "one more time around - might do it", hogy talán jobb lesz. Egy világgal az egyik hősöm - talán az első, talán az egyetelen rock'n'roll hősöm - nélkül, ami azóta lépten-nyomon az övét tükrözi. Azóta, hogy elment.
Ha van ikonikus alakja modern zene történelmének, aki mindenkinek kortól, származástól, nézetektől, vonzalmaktól és műfajtól függetlenül példakép, akit nem imádni egyszerre lehetetlen és kissé talán szégyenletes (valamint roppant szar ízlésre is vall, aranyom), az Freddie Mercury. Az Univerzum Hercege, Lady Godiva, és a többi. Freddie megtestesített és megélt mindent, amit egy igazi, zenefanatikus, karizmatikus rocksztár a nagykönyv szerint csak megélhetett, de szíve mélyén végig ugyanaz a bohém, érzékeny, művészetekért rajongó és az emberi élet szép dolgait diszkrét bájjal habzsoló fiú maradt, aki mindig is volt.