Hihetetlen, hogy a Deftones első lemeze is már idén huszonnyolc éves lesz. De ez hagyján... Az album, ami nyitott a könnyedebb vonal felé idén már húsz éves. Hihetetlen kimondani, hogy ami annak idején újdonság volt, az már ennyire régen volt. Emlékezzünk meg becsületből is a zenekar self titled albumáról! Itt a Deftones album.
A Limp Bizkitre már simán lehet mondani, hogy "szitokszó". Egyszerűen nincs olyan rock/rap/metal zene rajongó, akinek közömbös lenne Fred Durst és zenekara. Be kell látni, hogy a zenekar csillaga ma már nem, hogy nem ragyog, de éppencsak pislákol. Messze vannak az arénákat megtöltő turnék, messze vannak a gigaslágerek, ellenben a nosztalgia vonat ezerrel zakatol előre. De, hogy is volt anno ez a nagy siker után?
Néhány napja már tudjuk, hogy két és fél hónap múlva, a nyár elején érkezik a Makóról elszármazott Thy Catafalque tizenegyedik (!) nagylemeze. Az ezredforduló környékén talán maguk az alkotók sem gondolták, hogy a formáció bő két évtized alatt ilyen széles horizonton ilyen hosszú utat fog bejárni. Juhász János és Kátai Tamás tehát az Alföldről indultak, majd Tamás a nemzetközi színtérre kilépve, a Rengetegen keresztül, a Skót-felföldet bejárva (Sgúrr), kitérőt téve a nagyvárosban (Neolunar projekt), a hegyeken át (Vadak) vezeti majd vissza a hallgatókat az Alföldre, oda, ahol a történet negyedszázada elkezdődött.
Az év folyamán elég sok szó esett már a svéd Katatonia zenekarról. Jártak nálunk, illetve új lemezt is kihoztak, amit a rockzenei sajtó eléggé jól fogadott. Most azonban révedjünk a múltba és idézzük fel, hogy ezelőtt húsz évvel milyen is volt az a bizonyos üresség. Igen, húsz éves a Viva Emptiness, kimondani is borzasztó.
Ha azt mondom egy nálam idősebbnek, hogy In Flames, akkor egyből jön a Colony és a Clayman páros. Na, meg az, hogy akkor még metal zene ment a tévében is, és amúgy is minden jobb volt! Az In Flames tini koromban egy meghatározó zenekar volt, tele lendülettel, de közben mindvégig megtartották a dallamos erejüket. Noha nem ismertem őket a kezdetektől, azért jó pár kellemes emlék fűz hozzájuk és egy kellemetlen is. Na, de most inkább beszélgessünk a A Sense of Purpose albumról, amivel elkezdődött valami! Vagy éppen befejeződött....
Max Cavalera neve kikerülhetetlen történet a metal zenében. Lehet, hogy ma már csak pislákol az egykor fényes csillag, de akkor sem mehetünk el mellette. Egy álmot váltott valóra a brazíliai semmiből, majd mindent hátrahagyva kitartott a szíve mellett és megcsinálta másodjára is. Mi lenne példaértékű, ha nem ez? Emlékezzünk meg a második nagy debütálásról, itt a Soulfly első lemeze!
Jó dolog albumsimogatót írni, mert visszaemlékszem egy adott korszakra, hogy mekkora felfedezéseket tettem akkor. Mennyire lenyűgözött egy-egy zenekar, akik valami olyat csináltak anno, amitől tátva maradt a szánk. Az Opeth is ezeknek a bandáknak a táborát erősíti, hiszen anno a Deliverance és a Ghost Reveries albumokkal egy életre ellopták a lelkem egy darabját. De a két album között is történt valami izgalmas húsz éve...
Mit tehetsz, ha a világhírű zenekarod éppen parkolópályára kerül? Elmehetsz golfozni, lóghatsz egy csomó rocksztárral, vagy éppenséggel írhatsz egy szóló lemezt. Miért is ne tennéd? Időd van, ötleteid vannak, amik eltérnek az Alice In Chains vonalától, szóval hajrá! És mit ad Isten? Megszületik 1998-ban a Boggy Depot, Jerry Cantrell első szóló anyaga, amit még ma is imádunk!
Azért szeretek albumsimogatókon dolgozni, mert olyan dolgokra is rá bukkanok, amiket nem is sejtettem. Van amikor egy egész korlenyomat születik, máskor viszont csak az érzések amik hajtanak egy-egy ilyen cikknél. A másik fő indok pedig egyértelműen a nosztalgia. Amikor egy ilyen anyag van készülőben, akaratlanul is előjönnek a régi életszakaszok. Ezeken vagy kellemesen merengek, vagy pedig felkavarnak. Na, de mit okoz vajon a Divinity Of Purpose?
Egy zenekar, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. A Ghostot vagy utálja valaki, vagy pedig imádja. Olyannal még egyszerűen nem találkoztam, akiből ne váltott volna ki valami érzelmet a Tobias Forge által életre hívott formáció. A zenekar második albumával elindult a totális siker felé. Megállíthatatlanul. Tíz éves az Infestissumam.
Tíz éves a Bookmarks, a Subscribe harmadik albuma! Na, ez nem teljesen igaz, mert tizenegy, de a Covidos, vacak helyzet miatt a zenekar nem tudta rendesen megünnepelni az albumot, így 2022-re tolódik a jubileumi buli, a vinyl kiadás, tehát most partyzunk.
Az év albumának elnevezni a saját albumodat még akár nagyképűen is hangozhat, de tegyük hozzá, hogy huszonöt évvel ezelőtt 1997-ben a Faith No More nem tévedett ezzel a címmel kapcsolatban. Aki kicsit is nyitott, nem hord szemellenzőt az láthatja a mai napig, hogy ez a zenekar valami olyan különlegeset alkotott az ezredfordulóhoz közeledve, amit rajtuk kívül senki sem tudott megcsinálni a kilencvenes években. Ne is húzzuk az időt, itt az Album Of The Year, ami számomra a Faith No More legjobb albuma!
Idén májusban betöltötte a 40-et a Combat Rock, ami nem csak a szép kerek évforduló okán érdemli meg a simogatást: a The Clash-t csúcsra katapultáló, majd szétszaggató kreatív energiákat 1982-ben még egyszer utoljára sikerült megzabolázni és bár alapvetően egy válság szülte lemezről beszélünk, a klasszikus line-up végül méltó módon búcsúzott a közönségtől.
Hogy lehet az, hogy a Morgana Lefay sosem lett sztárbanda és a Maleficium sikerlemez, pedig megérdemelték volna? Amíg ennek utánajárunk, néhány olvasónk meghatódva nosztalgiázik majd, a többieknek pedig hadd mutassak be egy mára szinte feledésbe merült igazi, nagybetűs metal lemezt.
Mindenkinek van egy-két olyan dal vagy zenei album, amely amikor maga alatt van, vagy csupán elege van a világ zajából akkor ott van számára. Ilyenné lépett elő számomra idén a Rishloo 2004-ben megjelent Living As Ghosts With Buildings As Teeth albuma. Régóta szeretném nektek megmutatni ezt a lemezt, illetve arról egy dalt és úgy érzem most, jött el ez a pillanat.
Ha fellapozzuk a Rockstation archívumát, láthatjuk, hogy méltatlanul keveset foglalkoztunk a Skid Row-val. Ez persze érthető, hiszen – bár papíron léteznek – magazinunk megalakulása óta nem adtak ki egy lemezt sem. Most, hogy újra ígéretes mozgolódás van a zenekar háza táján, poroljuk le egy régi klasszikus lemezüket, a Slave to the Grind-ot!
A Rage Against The Machine megkerülhetetlen a rock/metal/hip-hop körökben. A Killing In The Name az egyik legnagyobb rockdiszkó sláger, ami soha nem fog kikopni a lejátszóból, akár csak a Slipknot Duality-je vagy a SOAD Toxicity-je. Lehet vitát indítani, hogy mennyire lehet keverni a politikát és a zenét, lehet vitázni, hogy a RATM egy propaganda, kamu banda (volt)-e. De azon nem lehet, hogy az idén harminc éves debütáló lemez totálisan megváltoztatta a világot a kilencvenes években.
Hihetetlen, de a kettes számú Down lemez is idén lesz húsz éves. Az extra hosszú, tizenöt dalt tartalmazó lemez kiállta rendesen az idő próbáját, a mai napig az egyik kedvenc lemezünk. Nem is volt kétséges, hogy eme jeles alkalomból megemlékezünk az albumról: II: A Bustle in Your Hedgerow, hajrá!
Lehet vitázni azon, hogy Fred Durst rossz arc, a Limp Bizkit meg egy trágya. Ellenben azzal senki sem tud vitatkozni, hogy ez a zenekar az ezredforduló körül legyalulta az egész világot. Egy olyan zenei szörnyeteggé nőtte ki magát, ami könnyen felzabálta azokat, akik az útjába álltak. Idén huszonöt éves a Three Dollar Bill, Y'all, szóval "beszélgetnünk" kell kicsit erről a zenekarról.....
Idén már 30 éves az Adrenalize, a lemez, amivel megszerettem a Def Leppard zenekart. Egyúttal egy korszak végét is jelentette számukra, miközben a hihetetlenül népszerű Hysteria album árnyékában kevesebb figyelmet kapott és kap ma is. Terjedelmes nosztalgia-iromány, illetve ismeretterjesztés következik – ahogy nézzük.