Hát, feleim, lassan segédbranddé válik a Moshing On Orfű. 2012 óta látogatom a fesztivált, és 2014 óta tehetem ezt minden évben akkreditált firkászként. 2017-ben és 2018-ban átálltunk a Moshing On Orfű füzetformátumára: az első és egyetlen fesztiválfanzinra Magyarországon, amit csak a Rockstatiönön érhettek el! Úgy tűnik, kultúrmissziónk sikerrel járt: bármerre fordulok, a FOO már nem alter/hippibölcsiként, hanem igenis akként a nívós kortárs hazai rockfesztként szerepel a köztudatban, ami. És mosht...

Nagyon ki kéne akadnom, így kezdetnek. Jó zsurnalista-fogás egyből felkorbácsolással, az átélhető, a magyar néplélekbe amúgy is mélyen beágyazott, jó öreg tehetetlen haraggal indítani. Most még indokolt is. De csak törődöttséget érzek. Űrt.

Barátkozom egy világgal, amiben a nap helyén este fekete lyuk nyílik. Egyre több reggel ismét azzal a gondolattal kelek fel, hogy na, csak még egy kör, csak még egy napig bírjam még ki, talán megteszi, és akkor el is dúdolom, hogy "one more time around - might do it", hogy talán jobb lesz. Egy világgal az egyik hősöm - talán az első, talán az egyetelen rock'n'roll hősöm - nélkül, ami azóta lépten-nyomon az övét tükrözi. Azóta, hogy elment.

A tegnapi The Cure koncertre végül is csak 11 évet kellett várni, ami a csapat poptörténelmi státuszát tekintve tényleg nem számít olyan hosszú időnek. Ezen az október végi melankolikus, nosztalgikus, emelkedett csütörtök estén mi is ott voltunk, és a három órás, 31 (!) dalos setlist végighallgatása közben rengeteg képet készítettünk:

„Itt az ideje egy új rock'n roll korszaknak, a történelemnek új arc kell, és ha kész vagy rám -én lehetek az, akit keresel” – énekli a Sleater Kinney, és ezzel gyakorlatilag irányba is tereli a cikk mondanivalóját. Idén már elég sok minden történt, de a puskaporos események viharában tovább körvonalazódott egy, a társadalmi berendezkedést alapjaiban érintő, elhúzódó problémakör - a nők szerepe és helye a 21. században. A női "princípiumok" megkérdőjelezése és a gender háborúk olyan perspektivát villantottak fel a kortárs előadó- és alkotóművészek előtt, amelyre még nem volt példa…vagy mégis? A rock műfajában a nők fontossága eddig sem lehetett kérdéses, de mi a helyzet akkor, ha egy banda csak női tagokkal akarja letépni vélt és valós golyóinkat, és mi van ha ez sikerül is nekik? A témát egy adósság rendezése, a Sleater Kinney No Cities to Love című albumának boncolgatása adta, de ezt kicsit továbbfűzve a beszámoló végén még egy nagyon mai „csajbanda” meghallgatását javasolnánk.

Most, hogy ellőttem az e havi faviccadagomat a címben, és így már kevésbé utáltok a késlekedés miatt, szögezzük le az elején: ez a cikk nem fog LBGTQ-mozgalmi propagandáról szólni, ez a cikk nem tökéletes, és ez a cikk nem punk. Viszont baromi vidám és kedves is, bazmeg.

Tehát: pontosan olyan, mint a koncert volt, amiről szól. Az Against Me! örömünnepet tartott az A38-on - ahol az OFF! előtti árokban még a katartikus harag, ott most a tiszta szeretet és nosztalgikus ökölrázás energiái áramoltak magas feszültséggel,