Abban, gondolom, egyetérthetünk, hogy egy karakterszínész(nő) is lehet zseniális. Nem számít, ha nem képes bárkinek a bőrébe bújni; amíg a saját világa elég nagy mozgásteret biztosít számára és ott tudja magából, illetve az általa megformált szerepekből kihozni a maximumot, addig még csak egydimenziósnak sem bélyegezhető. Amikor azonban egy, a tőle megszokotthoz képest merőben más terepre merészkedik… nos, az amennyire izgalmas, annyira kétes kimenetelű kaland is egyben. Hogy miért ez a bevezető? Mert a zenei életben szintén megfigyelhető effajta jelenség, és a jelen írás tárgya szemléletes példát is ad is erre.

Az utóbbi években megszokhattuk már, hogy Joe Bonamassa és Beth Hart blues zenészek egy közös ösvényt is taposnak. Amin járva most egy rendhagyó feldolgozással jelentkeznek. Méghozzá Ike & Tina Turner egyik dalát, a Black Coffee legendás tételt játsszák most újra saját ízeikkel. Ez a feldolgozás pedig szintén hallható lesz a páros harmadik közös lemezén, mely január 26 - án jelenik majd meg, követve a négy évvel ezelőtt megjelent Seesaw című anyagot és az egy évvel később kiadott Live in Amsterdam című lemezt. Az új album pedig a fentebb említett feldolgozás mellett Edgar Winter, Etta, James, Ella Fitzgerald, Lil’ Green, LaVern Baker, Howlin’ Wolf és Lucinda Williams dalokat is tartalmazni fog. Amiken Kevin ‘The Caveman’ Shirley producerrel dolgoznak együtt. Ezekhez az újdonságokhoz lehet tehát kedvcsináló Beth és Joe új videója, Ike és Tina egykori dalával. Itt lejjebb.

Hosszadalmasabbnak, ugyanakkor kényelmesebbnek bizonyult szombaton az út a déli szomszédunkhoz az esetleges hétköznapi bécsi kiruccanáshoz képest, s így a Jugoszlávia idejéből megmaradt – ennek megfelelően a korabeli dizájn és elrendezés csúcsra járatva, annak minden nyűgjével együtt –, mintegy hétezer néző befogadására képes csarnokban hódolhattunk a jazz / blues rock nagyasszonyának. A szocreál érzet amúgy is lépten-nyomon kísért a városban, és szintén annak a kornak az egyik maradványa a Balkán sarkán, hogy a dohányzás az effajta nyilvános helyeken nem tiltott. Mint a Partizan hírhedt Grobari brigádja az ellenfél szurkolóit, úgy csapja meg a durván nikotinfüggő tömegből jövő tömény füst a gyanútlan érkezőt, és mondjuk az ilyesmire köztudottan kényes Glenn Hughes itt valószínűleg hiába is kötötte volna ki, hogy csak pöfékelés-mentes környezetben hajlandó fellépni… Bözsi néni azonban emiatt sem különösebben zavartatta magát, és olyan fergeteges show-t nyomott, hogy az embernek minden gondja-baja pillanatok alatt elpárolgott.

Sokféle dal van. A legjobb dal azonban az, amelyik tökéletesen illeszkedik hozzád. Valahogy személyre szabottnak hat, hozzád simul. Bizonyos időközönként érzed, hogy szükséged van rá, nem tudsz nélküle élni. Abszolút személyes dolog, amihez diszkréten és félve nyúlsz csak. Nem mutogatod meg mindenkinek pedig az első találkozás óta, valahogy ott van veled örökké. Hogy amikor az a legpuhább féltett kincs majd megint vérezni kezd, azonnal utána nyúlhass. Mert az a legpuhább féltett kincs valójában a kicsi dobogó szíved. Szóval a dalaid tulajdonképpen intimbetétek mind, amiket azért gyűrsz be a szíved alá, mert azt reméled, hogy magukba tudják szívni a fájdalom minden egyes cseppjét, amitől természetes, hogy szabadulni akarsz és legszívesebben már lehúznád az egészet klotyóba. Mi pedig nem tettünk mást ezen a szép őszi vasárnapon, mint összesepertünk pár kallódó intimbetét videót a vérző kicsi szíveknek, amik alatt tátonghat néhány üres rés, ahova még nem gyűrtek be ilyesmiket.

Két évvel ezelőtt megjelent nyolcadik szólólemezével (Fire on the Floor) Beth Hart újfent lángra lobbantotta… nem csupán a padlót, de a világ blues-rock/soul/jazz fusion zenei színterét is. 2015 nyarán a kaliforniai énekesnő Pakson a 23. GastroBlues Fesztiválon lépett fel kirobbanó sikerrel és jóllehet idén elkerüli hazánkat, így sem kell lemondania róla annak, aki nem sajnálja az anyagi, idő-és energia-ráfordítást egy környékbeli kiruccanásra.