Úgy vagyok én Murphysékkel, mint az egyszeri herkás a cuccal. Még mindig az első élményre ácsingózok. Azt keresem, azt kutatom, de be kell valljam magamnak, nem fogom még egyszer úgy élvezni a bostoni srácok csűrdöngölését, mint anno a Mega Pubos bulijuk alkalmával. A csapat lemezről lemezre veszíti el a hc/punk attitűdöt, és az eleinte csak Ízelítőként csepegtetett folk elemek teljesen eluralták már a dalok nagyrészét. Persze a lendület nem veszett el, a nagy slágerek mindig megvannak, nekem viszont a Do or Die óta hiányzik belőlük valami.