Két-háromévente, mondhatni menetrendszerűen jelentkezik új kiadvánnyal a House Of Lords a 2000-es évek közepe óta. Az amerikai hard rock és annak egyik nagy múltú csapata hívei számára ez éppenséggel jó hír és megbízható igazodási pont is lehet, ahogy a 2006-os évjáratú World Upside Down albumtól kezdve kétségtelenül az volt. Könnyű azonban belátni, hogy ilyen tempó mellett a James Christian énekestől és társaitól elvárható magas színvonal hosszabb távon nemigen tartható. Jött is egy komolyabb hullámvölgy, amely után az utóbbi két anyag ismeretében tulajdonképpen megnyugodva konstatáltam, hogy a banda beállt egy kiegyensúlyozott szintre. Úgy közelítettem hát az idei, immár tizenkettedik lemezükhöz, hogy ha ismét képesek lesznek ezt hozni, akkor legfeljebb a rájuk sajnos szintén jellemző olcsó és művi megszólalásba kötök bele.

Ismét egy este, amely a zene időtlenségét példázza. A fellépők eleve eltérő korosztályok képviselőiből kerültek ki (a zenekarokon belül is!), és a valamivel száz fölötti létszámú közönség összetétele is az elképzelhető legvegyesebb volt ebből a szempontból. A Pozsony óvárosában található Randal étterem-söröző része egyre lepusztultabb képet mutat, maga a klub viszont – már csak az aktuális koncert-felhozatalát tekintve is – él és virágzik.

A Los Angeles-i illetőségű Steel Panther már a hard rock / glam metal közegen túl sem szorul bemutatásra. Idehaza egy fergeteges bulival öregbítette a hírnevét a négyes a nyáron; az a koncert valóban olyan markáns nyomot hagyott a tábor lelkében, mint (stílszerűen) egy folt a lepedőn egy kiadós ágytorna után. Ráadásul a reakciókból ítélve mindkét félnek roppant élvezetes volt az aktus a show...

Új értelmet nyer a Gioeli fivérek (az énekes Johnny és a gitáros Joey) által 1991-ben alapított Hardline bemutatkozó albumának címe, azaz a Double Eclipse! Legalábbis magyar szempontból, tehát nem az anyag újbóli kiadásáról vagy a mostanában szokássá vált teljes lemezt eljátszós nosztalgia-turnéról van szó – évfordulót sem ünnepel a csapat, ami a két húzás bármelyikét indokolná –, hanem arról, hogy a hard rock műfaj rajongóinak az év végéig kétszer is lehetőségük lesz élőben látni a bandát.

November 11.-e vasárnap és november 12.-e hétfő este a Dürerben egyfajta mini-stoner ünnepség zajlott le szépen, hangosan, és viszonylag kis füsttel, minden értelemben. KoaX kolléga megírta a frankót a hétfői, Belzebong + Necromancers + Red Swamp buliról, a súlyos, lassú, kellemesen fejüresítő agyrázásról, de a vasárnapi, egész más energiákat megmozgató showt is meg illik örökítenünk... Egyrészt, mert transzélménnyel járt, másrészt, mert visszavonhatatlanul bizonyította, hogy az emberek ilyen kényes időpontban is képesek aktivizálódni... Harmadrészt pedig azt, hogy egy jól megtervezett lineup egymásra rálicitáló, fárasztó hedbítek és fejfájás helyett feltöltő élményt adhat, hát, bruttó bárkinek.

Bármibe lefogadom, hogy a koncertre jövők java hétfőn kisimult ráncokkal ment a munkahelyre, márpedig az ember nem ezt várná egy súlyos stoner-éjszaka után. OSZT' LÁM. No de haladjunk szép sorban!

Nagyon ki kéne akadnom, így kezdetnek. Jó zsurnalista-fogás egyből felkorbácsolással, az átélhető, a magyar néplélekbe amúgy is mélyen beágyazott, jó öreg tehetetlen haraggal indítani. Most még indokolt is. De csak törődöttséget érzek. Űrt.

Barátkozom egy világgal, amiben a nap helyén este fekete lyuk nyílik. Egyre több reggel ismét azzal a gondolattal kelek fel, hogy na, csak még egy kör, csak még egy napig bírjam még ki, talán megteszi, és akkor el is dúdolom, hogy "one more time around - might do it", hogy talán jobb lesz. Egy világgal az egyik hősöm - talán az első, talán az egyetelen rock'n'roll hősöm - nélkül, ami azóta lépten-nyomon az övét tükrözi. Azóta, hogy elment.

Szeginy Trouserséket nem foglalkoztatja úgy agyon a popszakma, mint anno, sem úgy, mint kéne. Pedig ez az a zene, ami még be is előzhetne a Petőfi műsorsávjába, ami épp hogy nem apurokká cseperedett, és az egykori indies britpop-softrocktól eltalált a rock'n'roll (és nem a magyarosan kisstílű, megalkuvó 'rákenró') nyugati, borostásabb végéig. A borostája pedig hangosan serceg, de egyáltalán nem szúr: megcsinálták a kontinens talán legjobb motorosrock albumát idestova évekre.

Igen ám, csak tették ezt egy olyan térségben,
ahol a mocisbandák nem trúk, 
a rockkultuszunk meg nem jenki...

Az Apocalyptica már 4. alkalommal jár Magyarországon... és az ember nem is igazán tudja, mit várjon, mikor egy ilyen / ekkora / efféle zenekar koncertjére indul. 4 millió eladott lemez után legyen bátorsága/pofája/igénye égig érő díszletek közt folyó, szemkiszúró látványorgiát várni, gót fényekkel, hádész-füsttel, koponyás vastrónussal? Festményszerű félistenekre számítson, vagy barátságos több-mint-metálra? Klasszikusokra és nosztalgiára, vagy az új, vegyes megítélésű album hideg és profi, rutinszerű elhúzására? Totális megőrülésre, lakkcipős pogóra, vagy révülten ringatózó negyvenesekre?

Korcsoporttól és rajongási foktól függetlenül egy igény közös: tessék kiállni és úgy elhúzni a nótánkat, ahogy azt csak vonó+distortion kombóval lehet! S lőn: a finn fiúk pontosan ezt tették Hiánytalanul, jó kedéllyel, meleg szívvel... és amikor kellett, recsegéssel, sistergő-füstölő húrokkal. Semmi cécó, semmi parasztvakítás, semmi önfény vagy szenvelgés nem volt látható, csakis sötéten hullámzó, lassú erővel dolgozó zene.

Úgy 1 hét távlatából is kijelenthető: a The Darkness beleégett a tudatba és a tudatalattiba, a retinába és a dobhártyába, otthagyta rusnya, asszimetrikus, fogszabályzós brit harapásnyomát szívünkön, és azóta is éget minket márcos csókja.

- Na ez a mondat tökéletesen tükrözi a produkciót: a kor szinte egyedüli mókafelelős, hiteles hardrock-alakulata, kik másodvirágzásukba locsolják épp a viszkit és az izzadságot, olyat alkotott 07.17.-én a Dürer Kertben, első magyarországi fellépésükön, ami tananyagszámba megy.

Most, hogy ellőttem az e havi faviccadagomat a címben, és így már kevésbé utáltok a késlekedés miatt, szögezzük le az elején: ez a cikk nem fog LBGTQ-mozgalmi propagandáról szólni, ez a cikk nem tökéletes, és ez a cikk nem punk. Viszont baromi vidám és kedves is, bazmeg.

Tehát: pontosan olyan, mint a koncert volt, amiről szól. Az Against Me! örömünnepet tartott az A38-on - ahol az OFF! előtti árokban még a katartikus harag, ott most a tiszta szeretet és nosztalgikus ökölrázás energiái áramoltak magas feszültséggel, 

Ki a tököm az az Adam Bomb?

A csávó, aki e héten széttépi a hazai rockklubbokat?

A Hanoi Rocks dalainak társszerzője és ritmusgitárosa.
A TKO legendás villanyhegedűse.
Az ember, akit Axl Rose nem mert felkérni a Guns'n'Rosesba, annyira jónak tartotta,
ezért - mondván, megteszi a szamár is - maradt Slash...
Aki 70 éjszakán át nyomta a kocsmarockot Johnny Thundersel...

A pécsi Junkie Jack Flash már évek óta aktív a (dél-)dunántúli zenei téren, viszont 2013 volt nekik az év, amivel komolyan elkezdtek felfelé törni... valahová. A májusi Megér Mindent lelkesedése és kamaszos bája után, félúton az azévi R33 tehetségkutató első helyével jött lemezfelvétel megvalósulása felé, született a VÖRÖS EP, ami egyszerre volt nagyon ismerős és nagyon új számomra. Fontosságukat csak tetézték a megszaporodó, totális házibuli fílinget adó környékbeli és budapesti koncertjeik... A jenki cock-rockerség és az igazi, 80’s éveket idéző hard rock legjobb értelemben szólva rádióbarát, bluesos magyarítását készülnek elkövetni e legények, és a VÖRÖS alapján minden okunk megvan bizakodni!