Nem először járt Budapesten a belga Amenra, de minden alkalommal ugyanazzal a lélekbe maró erővel idézi meg saját sötét univerzumát. Nem voltak illúzióim a hangulatot illetően – tudtam, hogy a friss tavaszi vibe helyett ezúttal is a sötétség lesz az úr. A Church of Ra művészi kollektíva központi zenekara ismét súlyos, szertartásszerű előadással szippantotta magába a közönséget, amikor a rideg fények, a zene és a füst szinte kézzelfoghatóvá válik.
A napsütötte Kalifornia és a punk and rock feeling jó ideje jegyben járnak és hát ki bánja ezt, ha ennek köszönhetően olyan bandák bukkanak elő időről időre, mint a Descendents vagy éppen a Circle Jerks. Abból pedig végképp nem lehet baj, ha ebből a nyugati-parti hangulatból a budapesti közönségnek is jut egy dózissal. A Dürer Kert három olyan amerikai bandát látott vendégül ezen a csodás tavaszi estén, akik kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de több évtizede koptatják a színpadot, és a közönségből sokan tényleg ezeket a bandákat hallgatva nőttek fel és váltak felnőtté. Ezért sem meglepő, hogy volt valami nosztalgikus hangulat is a levegőben. Ugyan a tarajok és a nem rendeltetésszerűen használt biztosítótűk már csak nyomokban voltak jelen, de ez nem volt akadálya annak, hogy lubickoljunk a lázadás energiájában egész este.
Ahogy az már néhány éve lenni szokott, a két ünnep között félúton megrendezésre kerül a Fekete Zaj Fesztivál klub kiadása a Téli Zaj. Az eklektika jegyében ezúttal is jutott bőven zenei csemege, a rendezvény belakta a teljes Dürer Kertet, Kisterem, Nagyterem és a Fotel bár is zajongókkal volt tele. Ez itt kérem az underground mennyország, ahol teljes békességgel megfér egymás mellett mindenféle zenei stílus a metaltól a post-punkon át az elektronikus zenéig. Nem is volt kérdés, hogy az idei évben is érdemes egy kis zajongásért útra kelni ezen a fagyos téli estén. Arról az előnyről pedig nem is beszélve, hogy a line-up mindig tartogat valami igazi meglepetést, ami később könnyen kedvenccé válhat.
A magyar közönség számára aligha kell bemutatni a keményvonalas amerikai Terror zenekart. Több alkalommal jártak már hazánkban, legutóbb tavaly nyáron szántották fel a betont a Biohazard és Kreator előtt. Ezúttal headlinerként söpörték el a havat a budapesti Dürer Kertben. Társuk is akadt a mókában, a nem kevésbé zúzós belga Nasty, supporterként pedig a New York-i Combust és a francia Headbussa csúszott be.
Ha bárki a Sleep Token helyét keresi a zenei világban, vagy mindenképpen címkézni szeretne, bizony elég nehéz dolga akadna. Sleep istenség szolgálói Vessel próféta vezetésével sokféle műfaj és stílust zordabb és mélyebb tónusait felhasználva egy igazán egyedi és földöntúli dark hangzást és életérzést hoztak létre. A londoni kvartett a 2016-os megalakulása óta három albumot adott ki, és a legutóbbi 2023-as Take Me Back To Eden slágerei több millió streamet eredményeztek. Nem is csoda, hogy az álarc mögé bújt zenészek körül egyre nagyobb a felhajtás. Tavaly koncerteztek először Magyarországon, akkor a Budapest Parkban az Architects előtt térítettek, ezúttal viszont headlinerként az MVM Dome adott helyet az előadásnak. /Fotó: Adam Rossi/
Arról, hogy milyen volt egy igazi punk buli a 70-es években Európa nyugati felében vagy éppen a tengeren túlon mondjuk New York-ban, rengeteg urbánus legenda és videó kering a világhálón. Az intenzív, néhol botrányba fulladt koncertek miatt nem biztos, hogy a punk bandák voltak a klubtulajdonosok kedvencei. Szerencsére sokat finomodott ez a közeg is az elmúlt évtizedekben, azért a kellő intenzitás és energia mai napig elengedhetetlen eleme egy-egy ilyen koncertnek. Ebből a legendás hangulatból jutott jócskán a Dürer közönségének is hétfőn este, nem más, mint Frank Carter & The Rattlesnakes, no meg a Kid Kapichi segédletével. /Fotó: Somogyi Lajos, Dürer Kert, Bands Through The Lens/
A minap gondolkoztam azon, hogy mennyi mindent hoztak a világba a svédek és nem feltétlenül a bútoráruházra vagy az autóiparra hegyezném ki a mondanivalóm, hiszem ez mégiscsak egy zenei blog, inkább arra, hogy az északi népek látszólag játszi könnyedséggel termelik ki az acélos bandákat. Itt van történetünk progresszív főhőse Soen és ha már csak a formáció korábbi és jelenlegi összetételét nézzük talán nem egy svéd zenekar neve is felsejlik az önéletrajzokban.
1990-ben rendezték meg az első Wacken Fesztivált ami a szervezők szisztematikus építkezésének köszönhetően közel egy évtized alatt a világ meghatározó metal eseményévé vált. A rendezvény hírneve és presztízse azóta is töretlen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szinte minden évben a jegyek hamarjában elfogynak és a sold out “tábla” viszonylag korán kikerült a hivatalos weboldalra.
Amióta a The Gatheringgel együtt felfedeztem Anneke van Giersbergen-t számomra ez a két név még mindig valamiért egyet jelent. Talán azért is, mert az 1999-es How to Measure a Planet? című albumuk életem egy igazán izgalmas időszakában talált meg és olyan addiktív volt, hogy hosszú hetekig más sem szólt a CD lejátszón. Ez sajnos már nem tegnap volt, idő közben Anneke is irányt váltott és amióta kiszállt a The Gathering-ből egyre csak szállítja az izgalmasabbnál izgalmasabb projekteket. Szóval elérkezett az ideje, hogy a múltat végképp elengedjem.
Valószínű ezen sorok olvasóinak nem okoz gondot felsorolni néhány olyan, ma is létező zenekart, akiket a NWOBHM termelt ki magából és még napjainkig is sikeresen működnek. Annak ellenére, hogy azért a műfaj 80-as évek végi mélyrepülése nem kímélte egyik bandát sem, az igazán nagy ikonok végül sikeres utat jártak és járnak be napjainkban is. Azoknak, akik szeretik a különlegességeket az Iron Maiden / Saxon / Judas Priest szent háromságon túl is vannak lehetőségek egy kis csemegézésre.
Slash kétségkívül korunk egyik legnagyobb hatású gitárosa, akinek játéka legalább olyan ikonikus, mint az évek során mit sem változó jellegzetes megjelenése. A Guns N’ Roses-szal csúcsra járatták a rock & roll-t a 90-es években. A vízcsapból is a November Rain folyt és az akkor mérvadó MTV is tolta ezerrel főműsor időben az aktuális favoritokat. A Terminátor 2-ben felcsendülő You Could Be Mine pedig még azt a réteget is megszólította, akik addig homokba dugták a fejüket a GNR-jelenség elől.
Alig 6 hónap telt el a Nothing But Thieves legutóbbi magyarországi fellépése óta, ettől függetlenül nem volt kérdés, hogy a Barba Negra zsúfolásig megtelik majd zenéjükre éhes rajongókkal. A 2023-ban megjelent Dead Club City albumot turnéztató kvintett ezúttal az ugyancsak brit Bad Nerves társaságában érkezett Budapestre.
Seress Rezső klasszikusa ugyan nem csendült fel, de aki egy kicsit is ismeri a kaliforniai She Wants Revenge zenéjét, bizonyosan átérzi a párhuzamot az alcímet olvasva. Az SWR-t nem könnyű egyetlen műfajba besorolni. Számos előadótól merítettek ihletet az alternatív rock, poszt-punk vagy a new wave világból, hogy aztán igazán mesterien adják át itt-ott a nyolcvanas évekre emlékeztető dark wave és gótikus rock hangzású dalaikat.
A Barba Negra ismét egy több zenekaros mini fesztiválnak adott otthont ezen a kellemes, esős, augusztusi estén. Ezúttal a szervezők a hard core és a thrash metal oltárán tisztelegve töltötték meg mindkét színpadot fellépőkkel. A Red Stage a Terror, Biohazard és Kreator triumvirátussal kínálta meg a népet
A Death Cult nevű formáció 1983-ban az angol Bradford városában állt össze Ian Astbury és Billy Duffy jóvoltából. Nevüket később The Cultra változtatták, hogy elkerüljék az esetleges dark vagy goth-rock beskatulyázást. A mai napig is működő zenekar élete nem volt éppen zökkenőmentes. Tagok jöttek, tagok mentek, Astbury kétszer is kényszerpihenőre küldte a csapatot. Mindezek ellenére kiadtak majdnem egy tucat lemezt, összehoztak egy sor slágerlistás számot. Pályafutásuk elején turnéztak az Aearosmith-szel és a Metallicával is, de természetesen tartottak önálló koncertkörutakat is, felléptek egy sor neves fesztiválon, szóval nem igazán tétlenkedtek az urak.
Miután 1985 végén Wayne Hussey és Craig Adams kilépett a Sisters of Mercy-ből, Simon Hinkler és Mick Brown közreműködésével megalapították The Mission-t. 1986-ban kiadták God's Own Medicine című debütáló albumukat és a következő nyolc év alatt, további hat nagylemezzel járultak hozzá a zenetörténelemhez. A nyolcvanas-kilencvenes évekre a gótikus/alternatív rock egyik legmeghatározóbb jelenségévé váltak. Persze mindennek ára van, a gyors siker, a rengeteg telt házas koncert, fesztivál fellépés megtépázta a csapatot, aminek eredménye egy hosszabb kényszerpihenőt eredményezett. /Fotó: Somogyi Lajos, Bands Through The Lens/
Ahogy azt korábban behirdettük, hétfőn két rendkívül érdekes zenekar lépett fel a Dürer kistermében, akik még jelenleg is együtt turnéznak Európában. Egyenként is unikumnak mondható zenei produkciókkal. Ettől, vagyis általuk pedig egy teljesen más világ költözhetett a túlságosan is szellős koncertterembe. A duó alkotta Pinkish Black és az Alaric hozzáállásán azonban nem múlott semmi. A Relapse Records és a Neurot Records két friss lemezes bandája ugyanis olyan zenét és estét varázsolt, amibe sűrűn még akkor sem szaladsz bele vállal, ha konkrétan ezekre hangolt arc vagy abszolút.
A Karma To Burn szinte hazajár Magyarországra, amit a legkevésbé sem sajnálunk. Voltak még az eredeti felállással, duóban, most pedig új ritmusszekcióval. A Will Mecum vezette instrumentális stoner trióba –hála a magasságosnak- nem nehéz tehát belefutni, kihagyni meg egyáltalán nem érdemes.
Épp csak magamhoz józanodtam és lehúztam a napi igát a 04.18-ai Korai Öröm után (cikket lásd itt:), mikor másnap egy hármas csapás ütött be a Pécsi Est Caféba: a trance-etno-transzcendens izé helyét kőkemény fuzzok és flangerek, érces énekhangok és földig csapott homlokok vették át. Boldogan konstatáltam, hogy jóval több kiművelt haver is csatlakozott a bálhoz, nem eggyel egymást karolva kopogtattuk fejünkkel a kordont – hiszen mindjárt 3 kiváló banda: az ausztrál, pesti barátjuknak hála erre is járó Greenthief, és a hazai psziche-daliák: a GMW és a Turbo zúgatták szét az agyunkat, méghozzá nagyszabású, még pár hétig tartó(!!!) közös európai turnéjuk indítóbulija címen!... Méghozzá így:
