...és itt a második rész is! Az eddigiekben Laura, a zenész volt az előtérben, ezúttal viszont már inkább Laurán, a magánemberen van a hangsúly.
Mit szól a családod ahhoz, hogy egy ismert zenekarban játszol? Elfogadják?
Laura: Ma már igen, bár nem volt ez mindig így. De hát ez is része az életemnek és klassz dolog. Tetszik nekik.
Nehéz vagy boldog gyerekkorod volt?
Laura: Azt mondanám, nagyon is boldog és normális gyerekkorom volt. Az ikertestvérem fiú, ami talán nem olyan szokványos dolog. A szüleim elváltak, amikor fiatal voltam, de ettől eltekintve minden teljesen normálisan alakult.
Hogyan érkezett az életedbe a zene és a zenélés?
Laura: Mindig is vonzódtam a zenéhez, már egészen kicsi gyerekként is. Nem tudom biztosan, hogyan alakult ez ki, mert a szüleim nem voltak olyan nagy zenerajongók. Talán tizenhárom éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy lesz egy gitárom. Meg akartam tanulni gitározni, csak éppen nem tudtam meggyőzni senkit, hogy vegyen nekem egyet – egészen úgy tizenöt éves koromig. Szóval tizenöt évesen kaptam egy gitárt, a mamám vette nekem. Aztán az ő jóvoltából vettem néhány leckét is, így tanultam játszani.