Bevallom őszintén egy kicsit nehezen álltam neki ennek a lemezismertetőnek. Vajon mi olyat lehet még a metalcore égisze alatt művelni, ami egyszerre hozza azokat a műfaji sajátosságokat, amiért szeretjük, de mégis mentes a kliséktől és felkelti a figyelmet. Előre is elnézést a hardcore rajongóktól, de szubjektív mércével nálam a  Fit For A King a stabilan átlagos besorolás alá esett, vagyis elvagyok velük, de nem villanyozott fel különösebben. Szóval ebből a helyzetből kiindulva kezdtem kóstolgatni a banda nyolcadik nagylemezét, hogy aztán jól pofán vágjon a felismerés, hogy ez bizony nagy buli lesz a megrendezett káoszban.

A Platon Karataev azon zenekarok közé tartozik, akik albumról albumra újraértelmezik önmagukat, miközben mindig megőriznek valamit abból az érzékenységből, ami az első pillanattól meghatározta őket. 

Az Underoath története mindig is a változásról szólt. A 90-es évek végén még a keresztény post-hardcore és metalcore mezsgyén mozogtak, ám az évek során stílusuk és identitásuk is jelentős átalakuláson ment keresztül. Bár 2013-ban hivatalosan is befejezték a zenélést, két évvel később friss lendülettel tértek vissza. Az új korszak azonban már nem a korábbi hitbeli kötöttségekről szólt – Spencer Chamberlain frontember az Erase Me (2018) album megjelenésekor egyértelművé tette, hogy az Underoath leszámolt a régi imázzsal.

Töredelmesen bevallom, hogy nem vagyok elfogulatlan a kanadai csapattal, úgyhogy nem fogok úgy tenni mintha nem lennék kissé szubjektív a témában, mert igencsak kedvelem a Courtney LaPlante vezette társaság munkásságát. És pontosan ez az oka annak, hogy a Tsunami Sea érkezése számomra nem csupán egy új album megjelenése miatt érdekes. A zenekar egy izgalmas mérföldkőhöz érkezett, mert most kiderül, hogy a Spiritbox tényleg a hullám tetején marad-e – vagy az elvárások súlya magával rántja a mélybe... vagy ami még rosszabb a középszerűségbe.

Az Architects kapcsán talán nem ördögtől való megjegyezni, hogy egy folyamatosan változó és tudatosan építkező csapatról van szó. A kezdeti Nightmares vagy Hollow Crown lemezek stílusától és hangulatától fokozatosan kanyarodtak hol erre hol arra, de sosem vesztették szem elől a fő céljukat, hogy a végén az arénák felé vegyék az irányt. Érte is kritika őket ezért rendesen… de tök őszintén az első albumuk megjelenése óta lassan már 20 év eltelt, ennyi idő alatt nemcsak mi vagy maga a zenekar, hanem környezetünk is sokat változik.

Annyi minden zenei újdonság jött szembe mostanság, hogy a bőség zavarában majdnem elfeledkeztem az örök klasszikusról, a metalcore színtéren veteránnak számító Killswitch Engage új albumáról. Az is igaz, hogy elég régen, egész pontosan hat éve hoztak utoljára valami újat és emiatt le is másztak a zenei radarról, ráadásul  az Atonement nem a zenekar legemlékezetesebb lemezeként vonult be nálam a zenetörténelembe. Megosztotta a rajongókat is, a legfőbb kritika talán az volt, hogy egyfajta biztonsági játék érzékelhető az előző anyagon. Ettől függetlenül tény, hogy a Killswitch Engage hatása a műfaj fejlődésére a mai napig megkérdőjelezhetetlen.

A Lacuna Coil és én eddig valahogy mindig csak kerülgettük egymást, munkásságukkal komolyabban sosem foglalkoztam pedig papíron sok minden benne van, amit általában kedvelek. Valamiért azonban nem igazán ragadtak hetekig a zenelejátszóban. Így aztán a milánói banda legújabb, Sleepless Empire című albumát gyakorlatilag különösebb elvárások és elfogultság nélkül kezdtem el ízlelgetni és mellette újra elmélyedni a zenekar korábbi anyagaiban.

Jó pár év eltelt már a Bleeding Through 2018-as visszatérőnek mondható Love Will Kill All nagylemeze óta. Szóval az idő igazán megérett arra, hogy a Narancsvidék bandája újabb kiadvánnyal sújtson le szerető híveire. A sorban kilencedik album, a meglepő Nine címet kapta és nagyjából azt hozza, amit tőlük várni lehet. Súlyos, billentyűkkel megtámogatott metalcore, némi extrém-metal vonásokkal megspékelve, ami mindig is a védjegyük volt. Aki szerette a korábbi dolgaikat, annak a Nine is működni fog, aki valami radikális megújulásra számít, nem biztos, hogy jó helyen jár és ez talán nem is akkora baj. Nem kell mindig feltalálni a kereket vagy a spanyolviaszt.

Ha már rászántam az időt a kis programom megírására, ami lekérdezte a Bandcamp magyar vonatkozású rock és metal lemezeit, akkor ideje a kapott listát használni is. Ebben az epizódban csak olyan lemezek vannak, amiket az eredeti elgondolás alapján meg sem találtam volna. Kincsek és elfeledett egylemezes bandák. Így még szélesebb körben tudom folytatni a kulturmissziót!  

2025. január 10-én érkezik a Stick To Your Guns modern hardcore / metalcore banda nyolcadik stúdióalbuma a Keep Planting Flowers. A zenekar még tavaly leszerződött a SharpTone Records kiadóval, amely új fejezetet nyithat a történetükben és  egy új lehetőség arra, hogy zenéjük és mellette nem elhanyagolható aktivizmusuk még szélesebb közönséghez eljuthasson.

Az 1984-ben elstartolt legendás floridai death metal brigád, a Kam Lee énekes vezette Massacre a legújabb lemezét azzal a szöveggel promózta leginkább, hogy visszatérnek a gyökerekhez, egy ízig-vérig régisulis halálmetal anyaggal fognak előállni. Ennek hallatára egy kissé felszaladt a szemöldököm, ugyanis emlékeim szerint az előző albumukon is valami hasonló mederben csordogált a halálfém, modernnek legalábbis nem mondanám azt, amit ott hallottam.

Fit For An Autopsy a deathcore műfaj egyik igazán meghatározó gyöngyszeme és mindig is közel állt hozzám az a mély, sötét atmoszféra, amit nem túl kellemes társadalmi, sok esetben politikai témákat boncolgató zenéjükön keresztül közvetít. A 2008. óta működő New Jersey-i banda 2022-es Oh, What The Future Holds lemeze egész szép sikereket ért el és ilyenkor talán a kíváncsi hallgatóban fel is merül a kérdés, hogy a nagyobb ismertség után vajon milyen utat választ magának a banda. Arról nem is beszélve, hogy a műfaj körül is rendesen fogy a levegő, amit eddig minden egyes albumukkal ügyesen kimatekoztak a srácok akár metalcore, vagy dallamosabb akár death metal elemek integrálásával, sosem voltak egydimenziósak.

Mostanában, mondjuk úgy az idei évben Poppy neve nekem leginkább a különböző kollabok miatt köszönt vissza. A metal világban igencsak kedvelt és sokat foglalkoztatott művésznő többek között a Bad Omens-hez is benézett egy laza nótázásra, nem utolsó sorban pedig a Grammy-jelölt Knocked Loose Suffocate című dalát is megáldotta. A nagyra becsült közös projektek között még lenyomott egy headliner turnét, majd a nyári vakáció alatt megtámogatta az Avenged Sevenfold és a Thirty Seconds To Mars észak-amerikai koncertsorozatát is.  Közreműködések közepette a tavaly megjelent Zig után bizony még egy vadiúj lemezre is futotta.  

Az ausztrál metalcore banda nem igazán tétlenkedett az idei évben, hiszen olyan illusztris társaság turnébuszára szállt fel, mint a Bring Me The Horizon és a Sleep Token. A déli féltekén lezúzott turné után Európa számos fesztiválján is feltűntek, de Észak-Amerika sem maradt ki a szórásból. Őszre is jutott izgalom bőven, hiszen november 8-án megérkezett a zenekar ötödik nagylemeze a nagyérdeműhöz a Sharptone Records jóvoltából. A 2020-as How To Survive A Funeral óta eltelt négy évben a pandémia, egy tagcsere és még jó néhány kihívás leküzdése kellett ahhoz, hogy a saját névvel ellátott új anyag végül elkészülhessen. A megjelenés előtt többek között olyan kislemezek szolgáltatták az ízelítőt, mint a Ghost Of You, a zúzós Oscillator vagy a nem kevésbé brutális társa a Mana God. Itt érdemes még megemlíteni a két éves szülinapját ünneplő előfutárként berobbanó 2022-es Doomswitch kislemezt is, amin már Alex Reade vezérli az elektronikát, vagyis a billentyűs hangszereket és nem utolsó sorban ő szolgáltatja a tiszta vokált is. 

Egy válás mindig nehéz, csak úgy, mint amikor szerteszét szalad nem is egy, mindjárt két ikonikus banda a metal szcénában. Viszont ha egy kenyértörés után olyan dolgok születnek, mint a Better Lovers, akkor nem biztos, hogy sokáig bánkódunk elveszett dolgaink romjain. 

A Seven Hours After Violet (SHAV...), ahogyan Shavo Odadjian vadonatúj projektjét hívják október 11-én adta ki saját elnevezésű debütáló albumát a Sumerian Records bábáskodása felett. Az alapító basszusgitáros, illetve a gitáros Morgoth főként a deathcore szcénából toborozta társait a Winds Of Plague (Josh Johnson dob) és a Left To Suffer (Taylor Barber énekes) bandákból. A vokál és gitár posztra Alejandro Aranda, korábban Scarypoolparty művésznevén futó American Idol celebrity érkezett és így került helyére az utolsó puzzle darab is.

A modern post-hardcore zászlóshajója, a Touché Amoré hatodik nagylemeze október 11-én jelenik meg a Rise Records jóvoltából. A Los Angeles-i banda az agresszívabb és egyszerűbb hardcore hangzástól fokozatosan egy dallamosabb és kifinomultabb post-hardcore irányba mozdult, ami remekül megállja a helyét a screamo univerzumban is. A legújabb, 11 dalból álló album Spiral In A Straight Line címet kapta és amiben talán eltér a korábbiaktól az az, hogy a Stage Four és a Lament összefüggő narratívája helyett inkább különböző drámai vagy nehéz életesemények sorozata szolgáltatják egy-egy szám alaptémáját. Ami viszont nem változott és a ismerősen cseng Jeremy Bolm torokszorító éneke, amit beborítanak az itt-ott nyomasztóan monoton és melankolikus gitárriffek.

Hope & Hell címen megjelent albumával az utolsó fejezetéhez érkezett az Our Hollow, Our Home (továbbiakban OHOH) southamptoni székhelyű metalcore banda. A döntés hátteréről még a nyár folyamán számolt be az alapító-gitáros Tobias Young egy igencsak hosszú Instagram bejegyzésben. A DIY elven működő zenekar körül amúgy is rendkívül ingatag volt a helyzet mostanság, így aztán a bandavezér súlyos magánéleti problémái végérvényesen megadták a kegyelemdöfést és úgy döntött, szélnek ereszti a társaságot. A kialakult nehézségek ellenére az OHOH továbbra is elkötelezett a rajongói iránt, így az elkészült új lemez szeptember 27-én teljes pompájában napvilágot lát, majd november 2-án Southamptonban végleg elbúcsúzik ez a formáció. 

Az amerikai trió legújabb stúdióalbumát pörgette ki augusztus 30-án Death Or Glory címen. Megelőzve a lemezmegjelenést a nemrég hazánkban is fellépő banda egy újabb európai és észak-amerikai turnét is bejelentett. Az őszi karikából ezúttal Budapest kimarad majd, de aki szeretné, november 18-án Bécsben tetten értheti a tesókat.

Hét kerek esztendő telt el a Falling In Reverse legutóbbi albuma, a Coming Home óta, de persze ez idő alatt sem maradtak a rajongók Ronnie Radke nélkül. Ha eltekintünk a bulvárlapok címlapjaitól, hiszen főhősünk rendszeresen keresi a bajt - vagy a baj keresi őt, ezt döntse el mindenki maga -  szigorúan a zenénél maradva a banda 2019-től folyamatosan listavezető kislemezekkel és magas költségvetésű klipekkel örvendeztette meg a fanokat.