RockStation


Övön aluli ütés : Pro-Pain – No End In Sight

2008. augusztus 24. - sunthatneversets

Hogy Gary Meskil-t a Pro-Pain zenei agytrösztjét mi vitte rá, hogy a csapat tizenkettedik lemeze előtt megőrüljön, azt talán még ő maga sem tudja. Minden esetre valószínűleg bármennyire is szeretne a Pro-Pain bekerülni az elitbe, ez ezzel a lemezzel nem fog sikerülni nekik. Aki pedig azt mondja, hogy ezt nem Pro-Pain név alatt kellett volna kihozni az hülye.

Ha már valaki tizenegy lemezen keresztül viszonylag jó minőségben ontja magából a crossover hc-t és tizenkettedjére egy néhol punkos (értsd óóóó-zós) néhol powerkedős számokkal bővelkedő lemezt dob a  piacra az ne csodálkozzon, ha a rajongók arcára kiül az értetlenség.

Megmondom őszintén mikor először meghallgattam a lemezt azt hittem ez valami feldolgozás lemez annyira különböző stílusú, de a Pro-Painre korábban nem jellemző dalokat hallani itt. Aztán kiderült, hogy nem az, sőt olvastam, hogy Gary bácsi szerint ez  valaha készített legjobb lemezük. Nos Gary bácsi emlékeztetlek, hogy az a Foul Taste Of Freedom volt 1992-ben, idestova tizenhat évvel ezelőtt. 

Nyílván egy ilyen régóta működő zenekar is próbál megfelelni a kor szellemének, hogy ne süssék rájuk, hogy lemezről lemezre ugyanazt adják ki, de a Pro-Pain esetében semmiképpen nem a No End In Sight-tal szabott út a járható.  

A nyitó Let The Blood Run Through The Streets még tipikusan Pro-Pain, de a nóta egy kicsit erőtlen. A beton még megvan benne, de valahogy nem köt rendesen. A kettes Halo egy fokkal jobb próbálkozás, bár a gitárszóló nekem egy kicsit erőltetettnek tűnik. A hármas Hour Of The Time az első igazi megrökönyödés: punkos óóó-zás, abszolút sláger hangulat a Böhse Onkelz-es Stephan Weidner vendégszereplésével. A szám maga még nem is lenne rossz, de tőlük popzene. A power metálkodós To Never Return aztán maga a mélypont a szigorú Rob Halfordra hajazó énektémákkal és a himnikus refrénnel.

Az ötös Where We Stand megint a próbálkozás szintjén marad, de ebből is csak valami himnikus modern metál szösszenet sül ki.

A szigorúbb kezdésű, de aztán szintén modern metálba váltó Phoenix Rising-ban a Cannibal Corpse-os Rob Barrett vendégeskedik, de a hangját én meg nem tudom különböztetni Meskil-étől. Ettől függetlenül a dal még a jók közé tartozik. A hetes Go It Alone punkos felhangjai mellett, még élvezhető kategória. A nyolcas All Rise újabb power metál felhangja nekem már egy picit nehezemre esnek. A kilences  God's Will inkább közepes önmaguk egy csomó olyan zenei beütéssel, amik itt kicsit idegenül hatnak. A záró  The Fight Goes On megint oridzsi Pro-Pain és ez végre jól esik a fülemnek. Bonusnak van még az amúgy sem méregerős Where We Stand mixelt változata, hogy meglegyen a lemez negyven perc feletti hossza, mert másra nemigen jó ez sem.   


Számoltam: négyféle nótát írtak. Pro-Pain védjegyekkel tarkított gyengébb kivitelű hc-t (önmagukhoz mérten), himnikus power-t, modern metált, és punkot. Persze mindegyikben van egy kis korábbi önmaguk, de ez édeskevés. Próbáltak entelektüell lenni, de kifelejtették a taplót az egészből. Persze a kettő együtt nem megy. Ha ez útkeresés akkor rendesen betévedtek a dzindzsásba és onnan csak bazi nagy machetékkel van kiút.

5.5/10

Sziget fesztivál 2008 fellépők | 1. rész: Pro-Pain

[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 17.,  vasárnap,  18:00 | Pro-Pain]

A Pro-Pain-ről a metalzenét ismerőknek szerintem elsősorban a debütalbum az  1992-ben kiadott Foul Taste of Freedom ugrik be. A hardcore-t a metallal vegyítő zenéjükben legalább akkora potenciál volt, mint a szintén New York-i Biohazard-éban, de akkora sikereket sohasem értek el. Maradt az underground szcéna, ott viszont mind a mai napig jól teljesítenek tizenegynéhány albummal a hátuk mögött.. Mindig is a szókimondó csapatok között tartották őket számon, amely amúgy is műfaji sajátosság.  Legutóbbi, Age of Tyranny: The Tenth Crusade című lemezük sem mentes a politikai felhangoktól, a Bush  kormányzatot rendesen kiosztják.

 

Az idei Sziget fesztiválon való fellépés előtt, ahol is a HammerWorld színpad vendégei lesznek, június 5-én még a debreceni Klinika Moziban is  el lehet csípni a tavaly 15. születésnapját ünneplő bandát, azaz Gary Meskil énekes-basszert, Tom Klimchuck és Marshall Stephens gitárosokat, illetve J.C. Dwyer dobost.

Kedvcsinálónak itt egy igen erős felvétel a 1994-es The Truth Hurts című albumról:

Make War (Not Love)

 

 

 

[ Sziget 2008, Hammerworld | augusztus 17.,  vasárnap,  18:00 | Pro-Pain]

Pro-Pain Debrecenben

Ifjúkorom egyik nagy kedvence a Pro-Pain május-júniusban térségünkben turnézik. A turné állomásaként, június 5-én a debreceni Klinika Moziban lép fel a tavaly 15. születésnapját ünneplő banda, azaz Gary Meskil énekes-basszer, Tom Klimchuck és új tagként Marshall Stephens gitáros, illetve J.C. Dwyer dobos.














Egy kis Pro-Pain zúzás a korai időkből: ez itt a Pound For Pound

süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum