Kora tavaszi szombat délután indultunk Budapestre, a Lazarvs zenekar magyarországi turnézáró bulijára. Már nem ez az első alkalom, hogy április elején a hétvége a Lazarvsról szól. Többször fotóztam már őket, és most is ez volt a fő cél.
Kora tavaszi szombat délután indultunk Budapestre, a Lazarvs zenekar magyarországi turnézáró bulijára. Már nem ez az első alkalom, hogy április elején a hétvége a Lazarvsról szól. Többször fotóztam már őket, és most is ez volt a fő cél.
Negyedszázados fennállását ünnepli a Depresszió és hol máshol tartotta volna meg a turné „nagykoncertjét”, mint a Barba Negrában, azaz mondhatni hazai pályán? Az életmű-áttekintő eseményen a bemelegítést, vagy inkább speciális vendég szerepét az idén szintén kerek évfordulót, a létezésének harmincadik évén ünneplő Rómeó Vérzik vállalta be, azaz… Ideje volt előkapni az emlékeket és azokat régi szép időket!
Sajnálatos, de elkerülhetetlen, hogy a minden képzeletet felülmúló jelenlegi koncertáradatban egy-egy buli, adott esetben nemzetközi esemény, némileg elvész. Pontosan ez történt a csepeli helyszín kisebbik termében tartott csajos estével. Odaát a nu metal nosztalgiajárat zakatolt, és egyeseknél talán a hónap végére már apadó házi büdzsé is az itt tárgyalt esemény ellen szólt. Mindenesetre jóval kevesebben gyűltünk egybe, mint amire a csomag alapján számítani lehetett. Ezzel azonban véget is vetnék a lamentálásnak, mert aki eljött, annak frenetikus élményben lehetett része, és láthatóan maguk a fellépők is jól érezték magukat. Márpedig ez a legfontosabb.
Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapesten indította legújabb lemezének turnéját a Harakiri for the Sky, akik ugyan gyakori vendégek nálunk, de nekem belőlük korábban csak egy rövid előzenekari szett jutott. Így nagy várakozással indultam el a Barba Negra felé, hogy az osztrákok a lehető legjobb értelemben lehozzanak az életről melankolikus post-blackjükkel.
A napsütötte Kalifornia és a punk and rock feeling jó ideje jegyben járnak és hát ki bánja ezt, ha ennek köszönhetően olyan bandák bukkanak elő időről időre, mint a Descendents vagy éppen a Circle Jerks. Abból pedig végképp nem lehet baj, ha ebből a nyugati-parti hangulatból a budapesti közönségnek is jut egy dózissal. A Dürer Kert három olyan amerikai bandát látott vendégül ezen a csodás tavaszi estén, akik kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de több évtizede koptatják a színpadot, és a közönségből sokan tényleg ezeket a bandákat hallgatva nőttek fel és váltak felnőtté. Ezért sem meglepő, hogy volt valami nosztalgikus hangulat is a levegőben. Ugyan a tarajok és a nem rendeltetésszerűen használt biztosítótűk már csak nyomokban voltak jelen, de ez nem volt akadálya annak, hogy lubickoljunk a lázadás energiájában egész este.
Ha a Rivers of Nihil névről nem is mond számodra semmit, a Where Owls Know My Name borítóját biztosan láttad már, 2018 egyik legnagyobb underground szenzációja volt és megannyi listán dobogós helyezett. Én is ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és egyből beszippantott a szaxofonnal mixelt progos technikás death metaljuk. Ennek ellenére eddig mindig úgy alakult, hogy kihagyni kényszerültem a pesti bulijaikat, de így negyedjére végre megtört a jég. Ettől bivalyabb összeállítást pedig nem is kívánhattam volna, a Paul Masvidal vezette Cynic-et legalább akkora lelkesedéssel vártam, mint a főhősöket.
A Reaction fanzine és a To Defy Collective megint megcsinálta! Stílus szempontjából ismét tanári módon rakták össze a fellépőgárdát. Persze ahogy észrevettem, az ő koncertjeiken rendre megjelenik egy végtelenül lelkes és odaadó tábor, akár régi vágású, zsigeri hardcore / punk csapatok, akár modernebb, fémes beütésű alakulatok játszanak. A lényeg ennek a sokszínű zenei színtérnek és gondolkodásmódjában egységes közösségnek a támogatása. Megcsinálta ezen túlmenően a szinte lehetetlent is, hiszen a Szerbiából jövet elakadt cseh bandát sikerült Kecskeméten összeszedni és másik járgánnyal a fővárosba szállítani, hogy röviddel zárás előtt befussanak, és legalább egy négyszámos blokkot elnyomhassanak. Szóval Bencének és szervezőtársainak ezért a buliért is kijár az elismerés – minden szempontból.
Épp egy éve járt nálunk a new york-i death metal legenda, a Suffocation, akiknek küldetése a hallójárataink ismételt elpusztítása volt. Ebben tettestársuk volt 4 bemelegítő banda is, jó szokásukhoz híven pedig most sem a metal lágyabb vonalából választottak.
Rendesen meg lennék lepve, ha az életem során oly sokszor hallott “Ja, hogy te ilyen metalos arc vagy?” kérdés után a Metallica, Iron Maiden vagy a Judas Priest nevének felvillantása helyett az “Akkor te biztosan szereted a Tribulationt” kijelentés következne.
Az, hogy ez a két finn legenda közösen indult turnézni, biztos vagyok benne, hogy sokakban extra szívdobbanást okozott; főleg, hogy a Nightwish legendás időszakának ők igen karakteres arcai voltak – és ebben a formában már nem is valószínű, hogy látni fogjuk őket azzal a bandával a deszkákon. Na, de ha már itt van ez a két énekes, mi lehet a megoldás a dallistára? Csak saját dalok? Nightwish-hakni? Valami kellemes keresztmetszet? Mondom, milyen volt Tarja Turunen és Marko Hietala budapesti bulija!
Jó két évtizede valósággal egymást érték Óbudán a hazai és nemzetközi bulik; olykor mindkét teremben felváltva zajlottak az események a Fényes Adolf utcában. Akkor még Vörös, illetve Kék Yuk néven élt a köztudatban a hely, ma is így emlegetjük egymás között (lásd még: Red & Blue Hell), ám ami engem illet, a régi időkhöz képest évente már legfeljebb csak egy-egy alkalommal hasítok át az Árpád-hídon… Mindenesetre tizenegy esztendő után ide tért most vissza Magyarországra az igaz fémzene jeles svéd képviselője, az Enforcer, az Insane Hellride brigádja pedig vérbeli underground partit kanyarított a pincehelyiségben. “One more beer and heavy metal and I’m just fine” – ahogyan a Manowar megénekelte anno.
Az embernek igen sajátosan tud alakulni a viszonya egyes régi kedvenceivel. Az első koncertélmény, történjék bármikor, feltétlenül meghatározó. Utána, ugye, sose legyen komolyabb bajunk annál, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel láthatjuk rajongásunk tárgyát. Majd sok évtized elteltével, amikor eleve egymást érik a retrózós, klasszikuslemez-végigjátszós turnék, az adott előadótól is egy-egy efféle esemény lelkesít fel igazán...
A rendszeres U.D.O. jelenések mellett újra felébresztette az Accept-beli örökségét a jó öreg Udo papa és gondolta, ha már úgy van, miért ne tenné azt stílusosan? A Touchdown-turné lement, most jött valami új, ezúttal egy kis régi képében - azaz ilyen volt a Dirkschneider Balls To The Wall emlékkanyarja!
A power metal talán sosem volt még annyira népszerű, mint manapság. Rengeteg fiatal csapat, mint például a Wind Rose vagy a Brothers of Metal, szép nézőszámokat hoz össze önállóan is, a műfaj tényleg jelenleg éli másodvirágzását. Az utóbbi évek terméséből nekem mindig is az Unleash The Archers volt a kedvencem, sajnos pont rájuk kellett a legtöbbet várni. 4 évvel később az eredeti időponthoz képest, de végre csak megvalósult a kanadaiak első magyar koncertje.
Egy csoporttalálkozó margójára….
Igazából már mindent leírtam, amit le lehetett írni a Campaign For Musical Destruction 2025-ös koncertjéről, de azért megpróbálok pár frissebb élményt átadni, mint amit a kassai beszámolóban leírtam. A budapesti koncert azért is volt különleges számomra, hiszen itt tartotta a Napalm Death Hungary „ fan club” a nagy találkozóját. Ezt az oldalt-idén áprilisban lesz öt éve- a Covid idején készítettem a magam szórakoztatására. Minden magyar Napalm Death koncertről készült anyagokat próbáltam és próbálok is összeszedni, hogy legyen egy nagy gyűjtőhelye.
Mindig izgatottan vártam, hogy milyen zenekarok érkeznek majd hozzánk a nyáron valamelyik fesztiválra. Talán ez volt a legizgalmasabb időszak. Persze a klubkoncerteket is imádom, de azért a nyár az nyár, fesztivál-fesztivál hátán, szabadság, jó idő satöbbi. Aztán ez elmúlt, már nem annyira érdekelt a dolog, mert sokkal fontosabb volt, hogy vajon a soron következő Campaign For Musical Destruction turné eléri-e Budapestet és ha igen, akkor milyen zenekarok csatlakoznak a kedvenceim mellé, azaz kivel érkezik a Napalm Death…..
Húsz éves a Trivium Ascendancy-ja, valamint a Bullet For My Valentine The Poisonje is hasonló korba lépett. Egyrészt ez egy igen durva szám, hiszen akárhogy nem így van, nekem ők még valamilyen szinten mindig „fiatal” zenekar, másrészt meg azért szíven üt a dolog, mint a Road szülinapi koncertjénél is, hogy én meg már egyre kevésbé vagyok az. Mármint fiatal, nem zenekar. De mit is adott a rajongóknak ez az este?
A halo effektus, más néven “dicsfényhatás”, mint kifejezés ismerős lehet mind a légköri jelenségek, mind a pszichológia világából. Egyrészt így nevezzük a 8–12 km magasban képződő fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályokon megtörő fény hatására kialakuló jelenséget, másrészt azt a mindenki számára ismerős kognitív torzítást, amely azt befolyásolja, hogy hogyan ítélünk meg egy személyt egyetlen pozitív tulajdonsága alapján.
Szinte el sem hittem, amikor végre elindultam a The Night Flight Orchestra második budapesti koncertjére a Dürer Kertbe. Ideális esetben ez a buli 2020 márciusában lett volna, de aztán mind tudjuk hogyan alakult az az év. A zenekar háza táján rengeteg dolog történt azóta, 2 teljesértékű és nem mellesleg zseniális új lemez, megannyi különálló single, és sajnos a gitáros és egyben fődalszerző, David Andersson elvesztését is fel kellett dolgoznia a csapatnak. Sok kérdőjelet tartogatott az este, ennyi várakozás után a közönség elvárása is az egekbe szökött, de annyit már az elején is elárulhatok, hogy az NFO az első perctől fogva tarolt.
Olyan régen történt, hogy Johnny Gioeli énekes sem emlékezett rá – kész szerencse, hogy Alessandro Del Vecchio billentyűs igen: 2019-ben járt nálunk legutóbb (fennállása során először) a tengerentúli dallamos hard rock jeles képviselője, a Hardline. Most meg eljött a repeta ideje. /Fotó: Effie Trikili/