A Black Tusk akárhányszor okoz csalódást, valahogy mégis fenntartja bennem azt a kíváncsiságot, mint amit Max Cavalera. Hiába nem jön be egy-egy album mégis újra és újra nekimegyek az új lemezeknek. Mi az, hogy nekimegyek…. Azonnal kattintok a promós linkre és teljes figyelemmel hallgatom a lemezeket. A semmiből jött a hír, hogy a Season Of Mist gondozásában itt van egy újabb lemez, itt van a The Way Forward.
Egy fiatal zenekar esetében mi mással is kezdhetnénk, mint támpontok gyanánt további zenekarnevek emlegetésével. Nos, a Slope esetében könnyű helyzetben vagyunk, mivel maga a kiadó hívja fel a figyelmet arra, hogy a második lemezénél járó ötös számára mely előadók jelentik az igazodási pontokat. A szemmel láthatóan a húszas éveik elején járó srácok a Red Hot Chili Peppers, a Rage Against The Machine és a Beastie Boys bő három évtizede megjelent lemezeiből merítenek. Alkalmanként szemérmetlenül.
Annyira sok jó zenekar van, akiket minden bizonnyal soha nem fogok látni az életben. Rengeteg argentin, amerikai banda van, akik eszméletlen jó zenét csinálnak, de esély sincs arra, hogy hozzánk elérjenek. vagy a másik ok, hogy egy one man show-ról beszélünk. Ebbe a sorba állt most nálam a Dream Vehicle is, ami egy bizonyos Brandon műve, aki Illinois-ból származik.
A 90-es évek eleje óta aktív német Vanden Plas a múlt héten adta ki a tizenegyedik nagylemezét. A hosszú című The Empyrean Equation of the Long Lost Things megjelenését egy tagcsere előzte meg – ilyen eddig nem fordult elő a kaiserslauterni csapatnál.
Az Alice In Chains egy tipikusan olyan zenekar, akit az apróbb hibáival is imádunk. Akikről nem tudjuk elképzelni, hogy valaha is lehetnek boldogok, elégedettek, vagy szar arcok. Egyszerűen egy olyan zenekar, akit a maga búskomor ábrázatával együtt imádunk. Hiszen arról énekelnek, amit mi is átélünk, ha nem is nap, mint nap, de bizonyos időszakonként biztos. Harminc éves a zenekar leghíresebb EP-je.
Nem igazán értem, miért nem tudott még egy napot várni a High On Fire új lemezének, a Cometh the Stormnak piacra dobásával, így stílszerűen megidézhette volna Pike másik zenekarának, az éppen téli álmát alvó Sleepnek a húzását, akik 6 éve április 20-án, azaz 420 adták ki a The Sciencest. Lehet Matt nem akart felülni a hype vonatra, lehet szakított a jó öreg Mariskával, vagy az is benne van a pakliban, hogy telibe leszarják, és a kiadó dönt.
Kíváncsi lennék, hogy ha csak úgy ideírnám a Peter Garrett nevet, vajon hány olvasónknak lenne fogalma róla, hogy kiről is van szó! Nos, az elsődleges támpont a Midnight Oil zenekar, melyet tapasztalataim szerint itthon is a videoklipje révén a Beds Are Burning dallal, jobb esetben az annak otthont adó Diesel and Dust lemezzel azonosítanak. Az ausztrál formáció azonban közel sem egy egyslágeres/egylemezes csapat, hanem egy tekintélyes múlttal és – reményeim szerint még némi – jövővel is rendelkező zenekar.
A Hocuspony már 5 éve létező formáció, akik rendszeresen csapatnak a budapesti éjszakában és a különböző hazai zenei fesztiválok stabil fellépőinek számítanak. Melegítettek már be a teljesség igénye nélkül például a Bohemian Betyarsnak, a Frank Palermonak vagy a Carson Comanak. A 2023-as Magyar Klipszemléről két díjat is bezsebeltek bemutatkozó klipjeikkel, illetve a Kikeltető inkubátor programján a többszáz jelentkező közül a legjobb 16 közé sorolták őket, szóval számomra ígéretesnek tűnik a csapat.
A Borknagar tagsága a 2016-os Winter Thrice lemezt követően megfeleződött. Raádásul alapemberek távoztak Øystein G. Brun gitáros zenekarából. Külső szemlélőként a leginkább érzékeny pontnak a frontember személye körüli változás tűnt. Vintersorg – aki a Cronian projektben is együtt muzsikál az alapító gitárossal – pótlására ráadásul nem is került sor. A zenekar szempontjából legalább ilyen jelentőségű változás volt Jens F. Ryland gitáros távozása, aki a harmadik lemez óta volt stabil pont. Ezek mellett csak zárójelben kellene említeni a doboscserét, azonban a Leprous révén bizonyára időhiánnyal küszködő Baard Kolstad ütős-fronton generációja egyik kiemelkedő tehetsége.
A Necrophobicot és a Naglfart a hőskorban, a ’90-es évek közepén a Dissection mögött a svéd melodikus black/death metal mozgalom másodhegedűseinek szerepkörében könyveltük el. A stockholmiak azonban a kortársak közül mindent és mindenkit túléltek. Az 1989-es alapítással a mezőny őskövületének számítanak - a debütáló The Nocturnal Silence tavaly volt három évtizedes. Azóta sok víz folyt le a Styx folyón, a Necrophobicot azonban soha nem ingatta meg sem ez, sem a zenei világ aktuális széljárásai.
Oroszországról az elmúlt pár évben nem sok jót hallunk. Ettől függetlenül most hoztunk nektek egy orosz zenekart, akik valami varázslatosat alkotnak. Itt van az Anti-Object Task Force bemutatkozó OKO EP-je.
Groteszk egy ennyire népszerű zenekarnak, mint az Iron Maiden bármelyik albumát „méltatlanul elfeledettnek” titulálni. Pedig ezt a jelzős szerkezetet nyugodtan odabiggyesztjük az éppen ma negyvennégy éve megjelent, a zenekar nevét viselő bemutatkozó album címe elé.
A Les Acteurs de l’Ombre Productions jóvoltából az utóbbi években mélyebben is beleáshattam magam a francia black metal mozgalom történéseibe. Mégis úgy érzem, hogy csak a felszínt kaparászom. A nyelvtörővel is felérő nevet választott kiadó szőnyegbombázás-szerűen szórja a promóciós anyagokat, melynek eredményeként célba ért a MÒR aktuális kiadványa is.
Soha nem voltam egy elvakult High On Fire rajongó. Azonban idén valami totálisan beütött nálam. A Cometh The Stormot úgy vártam, mint a Messiást, noha, Matt Pike messiásról alkotott képét már korábban megismertük. A Burning Down című dal azonban mégis megbabonázott és a megjelenése óta kevés nap telt el, hogy ne hallgattam volna meg. Ilyen szintű kíváncsisággal estem neki a kilencedik stúdióalbumának.
Nagy a nyüzsgés az amerikai progresszív metalcore, az ERRA háza táján mostanság. Jesse Cash nemrégiben adta ki második szólólemezét Ghost Atlas címen, majd április 5-én jelent meg a banda legújabb, sorban hatodik nagylemeze a Cure. A 2021-es önmagukról elnevezett, meglehetősen kísérletező és egyben sikeresnek mondható nagylemez után izgalmas kérdés volt, hogy merre tovább, vajon, ezúttal milyen meglepetésekkel szolgál az ERRA.
A finn Sonata Arctica azzal hergelte a törzsközönségét, hogy legújabb nagylemezével visszatér a gyökereihez, és a korai időszakukra jellemző tempós, dallamos power metal dalokkal pakolja tele. Lássuk, mennyire tartották be a hangzatos ígéretüket! Spoiler: félig.
Új zenekarok után kutakodni már nem is csak szórakozás a számomra, hanem kötelesség. Minden reggel, amikor a gép előtt kezdem a napot az egyik első dolgom megnézni, hogy milyen friss zenéket pakoltak fel a kedvenc YouTube csatornámra. Az idei év eddig nem túl kecsegtető, de talán most a március végével, április elejével elkezdenek jönni a jobb lemezek. Kapásból itt van az O ZORN! Vermillion Haze című albuma!
A Nirvana mindig is egy megosztó banda lesz. Vannak, akik szerint kinyírták a metal zenét, mások szerint eladták magukat, megint mások viszont elvakultan rajonganak értük. A zenekarnak minden bizonnyal voltak hibái, de az is biztos, hogy a három stúdió albumon sose ismételte magát a zenekar. Nézzük is meg, hogyan is kezdődött ez az egész, hiszen a Bleach harmincöt éves és nem mellesleg most harminc éve annak, hogy itt hagyott minket a legenda.
A kanadai hard rock csapat ismét visszatért, kis híján az eredeti felállásban. De ami még fontosabb, hogy van egy csokorra való új daluk is, nem is rosszak!
A progresszív metalra, mint színtérre sosem tekintettem Ausztrália kapcsán – ez a kijelentés egyébként részemről az ausztrálok viszonylatában az összes további fémzenei irányzatra nézve is áll. Ehhez képest a kontinensről – gyors fejszámolás után – legalább féltucatnyi olyan zenekart tudnék említeni, mely a nemzetközi mezőnyben többé-kevésbé ezen a nyomvonalon mozog, mégsem egymás másolatai, sőt nem is egy tőről fakadnak – Vanishing Point, Eyefear, Karnivool, Voyager, Ne Obliviscaris, Vipassi, Alchemist. Akad itt AOR-os, alternatív beütésű, szanaszét technikázott, popos, instrumentális, poweres és ki tudja, még milyen fajtájú-formájú progresszív alakulat. Számomra most ehhez a sorhoz csatlakozott a Brisbane-i Caligula’s Horse is.